Afázia = Beszéd-fogyatékosság - Van olyan beteg, aki nem tudja megfogalmazni gondolatait, panaszait, kívánságait; egy másik pedig rosszul érti, amit mondanak neki. Gondot okozhat az olvasás, írás.
2019. február 19., kedd
2019. február 18., hétfő
Élet az agyvérzés után: belül ugyanaz
Élet az agyvérzés után: belül ugyanaz
szerző
Kránicz Dorottya
publikálva
Magyarországon rengeteg a sztrókos eset, a következményekről, különösen a
lelki tünetekről mégis alig tudunk valamit. A posztsztrók depresszió
visszavetheti a felépülést, és halálhoz is vezethet – ellenszer nemcsak a
pszichiátriai kezelés lehet, de a támogató környezet is.
Andrea 2012. május 9-én tornázni indult kedvenc fitneszstúdiójába, és bár
már az óra kezdetén érzett egy kis fájdalmat az arca oldalsó részén, nem
foglalkozott vele. Alig öt perc múlva összeesett, nem tudott megszólalni,
végtagjai felmondták a szolgálatot. Az edzőteremhez mentőt hívtak, és a 43 éves
nőt a Dél-pesti Kórházba szállították, ahonnan a sokáig tanácskozó orvosok
végül átküldték az amerikai úti Országos Klinikai Idegtudományi Intézetbe. Mire
betolták az első CT-vizsgálatra, már majdnem 4 óra telt el az agyi érelzáródás
óta, az egészségügy lomhasága pedig értékes idegsejtekbe került Andreának.
Amikor jobban lett, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben (OORI)
kapott helyet, amiért a mai napig hálás. Azt mondja, ott rengeteget tettek a
gyógyulásáért, és friss szerelme, a néhány folyosóval arrébb lábadozó Józsi is
motiválta, aki már az első nap kiszúrta magának, ahogy kitolták őt a kórházi
ágyon. „Amikor nem tudtam beszélni, Józsi beszélt hozzám, én pedig hallgattam.
Mindennap találkoztunk, és ez sok erőt adott” – meséli Andrea.
Bár azt hitte, a nehezén túl van, a mélypont csak akkor jött el, mikor
hazatért az otthonába. A 140 négyzetméteres családi ház akadálypályává vált a
mozgással és beszéddel még mindig küszködő asszonynak, felnőtt lányait pedig
nem szerette volna állandó segítségkéréssel terhelni. A korábban mindig jókedvű
nő a sztrók után majdnem fél évvel öngyilkosságot kísérelt meg.
„Arra gondoltam: miért nem haltam meg? Kötéltáncot jártam az élni akarás és
a halál között, eszembe jutottak a lányaim, de azt mondtam magamnak, úgyis
felnőttek már. Bevettem nagyon sok gyógyszert, lefeküdtem az ágyba, és vártam.
Aztán eldöntöttem, hogy nem fogom eldobni az életem. Hánytam, és szerencsém
volt, épp jött a tb-s gyógytornász, aki kihívta a mentőket.”
Andrea akkor határozta el, hogy küzdeni fog. Jógára, úszásra, akupunktúrára
kezdett járni, most is büszkén sorolja, mennyi elfoglaltsága van. Rendszeresen
megy manikűröshöz is, bár vagy fél tucat elutasította, mire megtalálta azt, aki
hajlandó megcsinálni bénult kezét is. Fontos neki, hogy jól érezze magát a bőrében,
és továbbra is nőies maradjon. Mosolyogva idézi fel: a sztrók-túlélők
csoportjában, amelynek évek óta aktív tagja, már volt olyan férfi, akit
vonzerejével tudott motiválni a gyógyulásra. Egyébként továbbra is várja a
szerelmet, még esküvőt is el tud képzelni – nyitott mindenre, amit az élet
tartogat neki.
„De nyugodt vagyok, tényleg”
Ha a túlsúlyt, dohányzást vagy alkoholfogyasztást vizsgáló nemzetközi
listákat és az azokon elfoglalt dobogós helyünket vesszük, nem meglepő, hogy
Magyarországon évente körülbelül 30 és 40 ezer közötti sztrókos esetet
regisztrálnak, azaz e téren is az „élmezőnyben” vagyunk.
Noha a sztrók a harmadik vezető halálok hazánkban, a köztudatban alig él
valami a megelőzéséről vagy a következményeiről. A nagyobb médiavisszhang
olykor azért segít: látványos példája volt ennek Kulka János 2016-os sztrókja,
amely ráirányította a figyelmet az afáziára – olyannyira, hogy a
rehabilitációval foglalkozó orvosok és az afáziás betegek a mai napig
hálálkodva beszélnek a nyilvánosság elé kiálló színészről.
Az afázia azonban csupán az egyik lehetséges következmény, ráadásul ennek
is több fajtája van: Kulka a motoros, más néven Broca-afáziában szenved, ami
azt jelenti, hogy a beszédértés ép marad, a beszédtervező és -produkáló
rendszer azonban sérül. Ezzel ellentétben a szenzoros vagy Wernicke-afáziánál a
beszédértés vész el, míg a beszédképzés továbbra is jól megy, ezért a beteg
folyamatosan beszél, de a beszédének nincs értelme.
Megjelenhetnek különféle apraxiák, az akaratlagos mozgás zavarai is.
Az öltözködési apraxiában szenvedők a karjukra próbálják felhúzni a nadrágot,
az ideomotoros apraxiás pedig csak elmondani tudja, hogyan kell fogat mosni, de
ha meg kell mutatnia, már a fogkefe szárára nyomja a fogkrémet, ezekben az
esetekben ugyanis a begyakorlott mozgásminták kivitelezése károsodik. A neglect
szindrómás beteg nem vesz tudomást a tér egyik oldaláról, aminek egyik
látványos jele lehet, hogy csak a tányérja egyik felén lévő ételt eszi meg.
Ez csak néhány a populáris orvosi irodalomban is gyakran tárgyalt
„kuriózumok” közül, ezeknél jóval ismertebb például a bénulás, ami akár végleg
kerekes székbe kényszerítheti a sztrókot túlélőket. A legkevesebb szó mégis a
sztrók lelki vetületéről esik, pedig a fentiek fényében nem nehéz belátni,
milyen érzelmi terhet róhatnak az emberre a fizikai problémák. A posztsztrók
depresszió (PSD) enyhébb vagy súlyosabb formája becslések szerint a betegek
20–60 százalékát érinti, és nemcsak a rehabilitációt nehezíti, de a
maradványtünetek mennyiségét és a halálozás valószínűségét is fokozhatja.
Kulka János az afázia mellett erről is többször beszélt, például amikor
viccelődve az „alkoholista vagyok” kijelentéssel felelt a hangulatát puhatoló
kérdésekre. Most, a sztrók után két és fél évvel azt mondja, a kedve labilis,
de alapvetően nyugodtnak érzi magát: „Kínomban nevetek, tudod? De nyugodt
vagyok, tényleg. Teljesen bamba vagyok, mégis játszom a néma szerepet.”
Az érzelmi nehézségek ellenére Kulka közvetlenül a sztrók után sem járt és most sem fordul pszichológushoz, „terápiáját” leginkább a végig mellette álló nővére, labrador kutyája és a humor segítik. Zavarbaejtő őszinteséggel mesél arról, hogy régi ismerősei vonakodva telefonálnak, mert hiába tudják, hogy „belül” ugyanaz, mégsem mernek igazán beszélgetni vele. Meg arról, hogyan próbálja kirángatni magát a nehézségekkel teli hétköznapokból.
„Ha arra gondolok, hogy depressziós vagyok, egyedül vagyok, nincs családom,
minek élni, azt mondom: na, János, baszd meg! Magamat gyógyítom. Ellátom magam,
jókedvű vagyok, ha depressziós vagyok, rászólok magamra.” Életigenlését
igazolja, hogy megváltoztatva korábbi elhatározását, újra színpadra állt,
fellép az Árvácskában, és egy Csehov-darabban is feltűnik majd, emellett
a sztrókos betegeknek és családtagjaiknak szóló információs honlap, az Életrevalók
létrehozásában is részt vesz.
Nem csak rosszkedv
Fazekas Gábor, az OORI sztrók utáni rehabilitációs osztályának főorvosa is megerősíti,
hogy gyakran találkoznak a PSD-vel: a 40 ágyas osztályon jelenleg a betegek
fele-háromnegyede küzd ezzel a problémával. A neurológus és rehabilitációs
szakorvos szerint a depresszió kezelése épp olyan fontos része a
rehabilitációnak, mint a mozgás vagy a beszéd visszanyerése, ezért is dolgozik
együtt a gyógytornászból, a mindennapos mozgásokat gyakoroltató
ergoterapeutából, logopédusból, neuropszichológusból és pszichológusból álló
team.
„Elengedhetetlen, hogy párhuzamosan foglalkozzunk a különböző működészavarokkal,
hiszen ezek hatnak is egymásra. Egy depressziós beteggel nagyon nehéz például
mozgásterápiát végezni, ugyanakkor egy pszichoterápiás folyamat is megköveteli,
hogy képes legyen fél órát ülni. A rehabilitáció egyik legfontosabb jellemzője,
hogy a beteg aktív részvételére épít: a szakemberek segítik és vezetik, de
alapvetően neki kell újratanulnia a dolgokat. Ezért nagyon nem mindegy, milyen
állapotban van hangulati szempontból. Nemcsak azért küzdünk, hogy ne legyen
rosszkedve a betegnek, hanem azért is, hogy be tudjuk vonni a szükséges
terápiákba.”
Tünettanát tekintve a PSD nem különbözik a „hagyományos” depressziótól,
ugyanúgy indítékszegénység, befelé fordulás, levertség, súlyosabb esetben
anhedónia (örömtelenség) és abúlia (kóros akarathiány) jellemzik. Az viszont
már fontos különbség, hogy a depresszió lehet endogén (a sztrók miatt
organikusan kialakuló) vagy reaktív (a helyzetre adott „lelki válaszként”
megjelenő) tünetegyüttes.
Szabó Gábor, az osztály neuropszichológusa megemlíti például a
pszeudodepressziós szindrómát, amely annyira hasonlít a depresszióra, hogy csak
agyi képalkotó eljárás segítségével lehet biztosan megkülönböztetni a kettőt.
„Ez a tünetegyüttes jellegzetesen a prefrontális lebeny sérülése esetén szokott
megjelenni, ezt is érdemes kivizsgálni, ha depressziós tüneteket figyelünk meg
egy betegnél.
Maga a sztrók is áthangolhatja az agy biokémiáját. Fontos lehet a családi
háttér felmérése is, ugyanakkor nem árt észben tartani, hogy egy ilyen súlyos,
halálközeli élményre bármelyik egészséges ember reagálhat depresszióval.” Mivel
a sztrók sok funkciót érintő, úgynevezett „összetett fogyatékosságot” okoz, ráadásul
a sérülés lokalizációjától, kiterjedtségétől függően nagyon sokféle lehet,
mindig személyre szabott terápiára kell törekedni. Csakhogy a túlélők számára
még egy pszichoterápiás ülés is komoly kihívásokat jelenthet.
Nehezített terep
A motivációhiány miatt eleve nehéz lehet terápiára bírni egy depressziós személyt,
de a sztrók utáni állapotban más akadályok is felmerülhetnek. Az afázia –
legyen szó a beszédértés vagy -képzés zavaráról – súlyos esetben lehetetlenné
teszi a kommunikációra építő „beszélgetős terápiát”, de ahogy Fazekas Gábor is
említette, a mozgás rehabilitációjában is el kell jutni odáig, hogy a beteg
képes legyen fulladás vagy egyéb nehézségek nélkül végigülni fél-egy órát.
„Az is minden rehabilitáció alapfeltétele, hogy megfelelő megértési
képessége legyen a betegnek” – magyarázza a főorvos. „A rehabilitációs teamek
hetente tartanak megbeszélést, ahol együtt döntik el, érettnek látják-e a
beteget valamilyen pszichoterápiára.” Ha a beteg nem kommunikál, de észreveszik
rajta a PSD látható jeleit, még mindig kaphat gyógyszeres kezelést, amiről szükség
esetén pszichiáterek bevonásával döntenek. Közben pedig folyamatosan dolgoznak
a képességei visszanyerésén, hogy más terápiás módszerekbe is bevonhassák. Már
amennyire az idő engedi.
Az OORI rehabilitációs osztályán átlagosan 4–6 hétig gyógyulnak a betegek,
ami inkább a rövid távú terápiás módszerek kipróbálására vagy a pszichoterápiás
folyamat első lépéseire ad lehetőséget. Rengeteg probléma éppen a hazatérés
után merülhet fel, hiszen a rehabilitációs osztály sok szempontból védett
környezet. Sokan – akárcsak Andrea – akkor szembesülnek igazán megváltozott
képességeik korlátaival, amikor visszatérnek hétköznapi életükbe, ha egyáltalán
sikerül megtartani eredeti állásukat, vagy akár elvégezni ugyanazokat a
hétköznapi feladatokat, amelyek a korábbi rutinhoz képest óriási erőfeszítést
igénylő kihívásokká váltak.
Szabó Gábor szerint gyakori, hogy a betegek egyfajta mágikus gondolkodással
abban reménykednek, hogy az ismerős otthoni környezetben beindul a felépülés,
de ez sokszor vezet csalódáshoz. A pszichoterápiás munka oroszlánrésze tehát a
kórház falain kívülre maradna – csakhogy Magyarországon az otthoni terápiás
ellátás a legtöbbek számára nem hozzáférhető. A privát terapeuták csak azoknál
jöhetnek szóba, akiknek nem jelent gondot kifizetni a 10–20 ezer forintos
óradíjakat, a többiek a rendkívül esetleges kapacitású kerületi pszichiátriai
gondozókra vagy a szintén emberi erőforrás hiányával küszködő alapítványokra
vannak utalva.
Az OORI ugyan igyekszik néhány telefonhívással segíteni a beteget
lakóközösségéhez közeli pszichológusok felkutatásában, vagy egyedi esetekben
ambuláns terápiás ellátás biztosításával, de azt ők is elismerik, hogy nem
könnyű a helyzet.
Fazekas Gábor a terápia mellett hangsúlyozza a családi támogatás
fontosságát is. Zsuzsa 2014-ben veszítette el férjét sztrókban, de azóta is a Stroke-os
hősök és szeretteik Facebook-csoport adminisztrátora. Szerinte a
hozzátartozóknak is nehéz dolguk van, hiszen a legtöbb információt maguknak
kell összeszedniük – Zsuzsa például könyvtárosként nagyon hiányolja a sztrókban
érintetteknek szóló segítő könyveket. Ha a sztrókos rokon súlyos állapotban
van, szinte minden feladat a hozzátartozóra hárul.
Ahogy Zsuzsa fogalmaz, „helyette kell lelkesnek és motiváltnak lenni” – ez pedig számukra is nagy teher. „Ha nem elég látványos a javulás, könnyedén belefáradhat az ember. Pedig támogató család nélkül nagyon nehéz helyzetben van az érintett. Ha a felépülés azon múlna, amennyi energiát a hozzátartozó beletesz, akkor egy hónap alatt meggyógyulhatna mindenki.” A család tehát életmentő lehet, de sok betegnek még ennél is többet segíthet, ha más túlélőktől kap tanácsokat.
Túlélők klubja
Az OORI-ban révészeknek nevezik azokat az egykori betegeket, akik a
kórházba visszajárva igyekeznek átsegíteni a rehabilitációban lévőket a
nehézségeiken. A tapasztalati szakértők vagy egyszerűen „sorstársak” szerepe
azért is fontos, mert egymástól bátrabban kérdeznek a betegek, és gyakran
hitelesebbnek érzik a válaszokat is.
A Strokeinfo Alapítvány havonta kétszer tartja meg Stroke-túlélő Klubját
egy belvárosi könyvtárban. A február közepére eső alkalom az első volt a
karácsonyi szünet után, így a 14 fős társaság az ünnepi menü és az ajándékok
megbeszélésével nyitott, de hamar áttértek hétköznapi problémáikra. Az egyik
legtöbbször előkerülő téma a munka volt: Attila korábban reklámszakemberként
dolgozott, sztrókja óta viszont nem talál állást.
Azt mondja, már három állásbörzére is elment, de sehol sem talált testhezálló munkakört – legutóbb az egyedüli lehetőség egy postai állás lett volna. A kimondottan megváltozott munkaképességűeknek szánt rehabjob.hu oldalra is felment, de az ottani „álláslehetőségek” fül alatt csak üres mezőt látott, ez egyébként akkor is így volt, amikor a cikk írásakor ellenőriztem.
A másik jellegzetes problémakör az emberi kapcsolatokat érinti: sokan
számolnak be Kulkához hasonlóan az elpárolgó barátokról, de van, akinek egész
családi életét felborította a sztrók. Zoltán korábban állatorvosként dolgozott,
de három sztrókja után most teljesen beszédképtelen. Telefonjába pötyögve
meséli, hogy elhagyta a felesége, és hogy már felnőtt gyerekei sem igazán
látogatják.
Persze a találkozó távolról sem csak a panaszkodásról szól. Miklós a
feleségével érkezett, aki lelkesen újságolja, hogy férjét felkeresték régi
solymász barátai, a súlyos afáziával küzdő férfi pedig főleg kézzel-lábbal
mutogatva, de már néhány szóval (főleg jóízű káromkodásokkal) megtámogatva idéz
fel egy régi vadászsztorit, amikor csíkos vadmalacok kerültek a Trabant
csomagtartójába. A tagok megdicsérik, azt mondják, sosem látták még így
nevetni.
A beszélgetést vezető Sarkadi Gabriella, a Strokeinfo Alapítvány alapítója
– maga is sztróktúlélő – szerint a csoport lényege épp az, hogy a tagok
támogassák egymást, megosszák a rehabilitációs lehetőségekre vonatkozó
információikat, miközben motiválják is egymást. „Nagyon fontos, hogy olyanok
közt lehessünk, akik megértik, milyen cipőben járunk” – magyarázza.
A csoporttagok közül többen is küzdöttek, küzdenek PSD-vel, ezek az
alkalmak pedig terápiának is jók, különösen, hogy sokaknak nincs is lehetőségük
mást igénybe venni.
A legtöbben arról számolnak be, hogy a rehabilitációs osztályokon egyáltalán nem foglalkoztak velük pszichológusok, terapeutát találni pedig nehéz és drága – és a többnyire rokkantnyugdíjból élő sztróktúlélőket általában nem veti fel a pénz.
A legtöbben arról számolnak be, hogy a rehabilitációs osztályokon egyáltalán nem foglalkoztak velük pszichológusok, terapeutát találni pedig nehéz és drága – és a többnyire rokkantnyugdíjból élő sztróktúlélőket általában nem veti fel a pénz.
Sarkadi Gabriella sem igazán bírja már (sem anyagilag, sem erővel) a
rengeteg munkát, amit lelkesedésből tesz bele az alapítványba, persze azért az
idén is szervez tábort, ahol a sztróktúlélők a terápiás foglalkozások mellett
gyakorolhatják a meditációt, és kézműves programokon is részt vesznek.
De járnak közösen moziba, kávézókba és kirándulásokra is. Az alapítvány
vezetője örülne neki, ha állami támogatást és nagyobb társadalmi figyelmet
kapnának, de továbbra is hisz az önsegítés és a közösség gyógyító erejében: „Ha
nem rángatod meg a saját grabancodat, senki nem fog kirángatni. Lehet
panaszkodni, de igenis törekedni kell az olyan lehetőségek felkutatására, amik
beválnak nekünk. A rehabilitáció mögött elképesztő munka van: aki ránéz az
MR-felvételemre és rám, nem hiszi el, hogy az az agy hozzám tartozik. Mi azért
nagyon tudunk küzdeni.”
szerző
Kránicz Dorottya
publikálva
2019/9. (02. 28.)
2018. december 19., szerda
2018. december 8., szombat
Egy betegség, amiből nincs teljes gyógyulás
A társadalom szinte nem is tud azokról a betegekről, akik valamilyen agysérülés miatt elveszítették a beszédkészségüket, lassabban, hibásan, nehezen érthetően beszélnek, vagy nem jutnak eszükbe bizonyos szavak. A környezetük gyakran szellemi fogyatékosnak tartja őket.
Magyarországon tíz évvel ezelőtt svájci mintaára alapították meg az Afázia– az Újrabeszélők Egyesületét, hogy segítséget nyújtsanak a kommunikációs nehézségekkel küzdő betegeknek, akik valamilyen agysérülést szenvedtek, és elveszítették beszédképességüket. Megtanítják őket újból beszélni, segíti őket nehézségeikben.
Kezdetben csak egy-két emberen tudtak segíteni, de ma már sokan csatlakoztak hozzájuk, és rendszeres foglalkozásokat is tartanak. Magyarországon az Afázia Egyesület az egyetlen, mely támasz lehet a betegeknek, ugyanis a kórházak stroke rehabilitációs osztályára csak azok kerülhetnek be, akiknek az afázia mellett más problémájuk is van.
Az egyesület titkára a Kossuth Rádió Közelről című műsorban elmondta: logopédiai foglalkozásokkal, kéz- és zeneterápiával, neurológusok előadásaival próbálnak segíteni a betegeknek. Dallos Zsuzsa, aki maga is átesett egy stroke-on, hozzátette: teljes egészében nem lehet meggyógyulni, legfeljebb átlagos szinten lehet újra megtanulni beszélni, de az összes szó, amit korábban ismert és használt a beteg, már nem jön vissza. Általában hosszú időbe telik az is, mire a betegek belátják, hogy vagy egyáltalán nem gyógyulnak meg, vagy ha javul is az állapotuk, az egy nagyon hosszú folyamat, évekbe is telik.
A mindennapi életben a betegek, amikor nem tudják kifejezni magukat, mutogatnak, lerajzolják a szavakat, tabletet használnak olyan programokkal, amelyek ki is mondják a szavakat.
Az egyesület titkára a Kossuth Rádió Közelről című műsorban elmondta: logopédiai foglalkozásokkal, kéz- és zeneterápiával, neurológusok előadásaival próbálnak segíteni a betegeknek. Dallos Zsuzsa, aki maga is átesett egy stroke-on, hozzátette: teljes egészében nem lehet meggyógyulni, legfeljebb átlagos szinten lehet újra megtanulni beszélni, de az összes szó, amit korábban ismert és használt a beteg, már nem jön vissza. Általában hosszú időbe telik az is, mire a betegek belátják, hogy vagy egyáltalán nem gyógyulnak meg, vagy ha javul is az állapotuk, az egy nagyon hosszú folyamat, évekbe is telik.
A mindennapi életben a betegek, amikor nem tudják kifejezni magukat, mutogatnak, lerajzolják a szavakat, tabletet használnak olyan programokkal, amelyek ki is mondják a szavakat.
“A számítógépet azonban nem könnyű megtanítani a beszédfelismerésre, mert nincsenek egyértelmű szabályok és jellemzők, amelyek megadhatók, hiszen sokan, sokféleképpen beszélünk. Ha a szakemberek pontosan tudják, hogy milyen környezetben hangzik majd el az üzenet, ma már lehet olyan rendszert, elméletet, algoritmust készíteni, amely összetéveszthető a természetes emberi beszéddel” – mondta el Dr. Németh Géza, a Budapesti Műszaki Egyetem Távközlési és Médiainformatikai tanszékének a docense, aki évtizedek óta foglalkozik beszédtechnológiával és beszédinformációs rendszerek fejlesztésével.
Magyarországon évente több ezer embert érint a beszédprobléma. A BME kutatói által kifejlesztett alkalmazásokat jelenleg több mint tíz logopédus használja.
Forrás: hirado.hu2018. november 18., vasárnap
2018. november 8., csütörtök
Százezrek szenvednek tőle, mégsem tudunk semmit az afáziáról 2018.11.08. 127 TUDOMÁNY
Százezrek szenvednek tőle, mégsem tudunk semmit az afáziáról
2018.11.08. 127 TUDOMÁNY
A sztrókot, vagyis az agyi érkatasztrófát, közkeletű nevén a gutaütést nem elég túlélni, a neheze többnyire csak azután következik. A rehabilitáció embert próbáló, az esetek többségében hónapokig, évekig tart, és drága is. A költségeknek pedig a társadalombiztosító sokszor csak egy részét fizeti. A támogatáshoz könnyebben hozzájutnak, akik a mozgásképességük visszaállítására igénylik. Nehezebb a dolguk azoknak, akik hellyel-közzel önellátóak, csak épp olvasni, írni vagy beszélni nem tudnak.
A túlélők embert próbáló rehabilitációját többnyire a harmadik vagy a negyedik héten kezdik, bár előfordul, hogy már 7-10 nappal az agyi érkatasztrófa után bele lehet vágni. A betegek túlnyomó többségének mindent újra kell tanulni, a fordulástól a felülésen és a járáson át az önálló öltözködésig. A legsúlyosabb esetekben az étkezés vagy a vécéhasználat is újratanulást igényel. A gyógyulás esélyei azoknál jobbak, akik a sztrókot követő héten fel tudnak kelni az ágyból. Még jobb, ha akár segítséggel, akár önállóan meg is tudnak tenni néhány lépést. Sokan azonban nem ennyire szerencsések.
A sztrók egyik leggyakoribb tünete és következménye a féloldali bénulás, aminek következtében évekig tartó rehabilitáció után is visszamaradhat a mozgás részleges zavara, érzés- és érzékelészavarok. A túlélők másik jellegzetes és ugyancsak tartós tünete a beszédértés vagy a beszédkifejezés valamilyen mértékű zavara, az afázia. Az agyi sérülés hónapokig, évekig fennmaradó következményei nemcsak a betegek, a hozzátartozók mindennapjait is meghatározzák.
A sztrók-túlélők harmada évekig küzd afáziás tünetekkel
Az Egyesült Államokban nagyjából 750 ezer, az Európai Unióban 1,1 millió az új sztrókesetek száma évente. Magyarországon ez a szám 35-40 ezer körül mozog. Miután nagyjából minden harmadik agyi infarktuson átesett beteg küzd később valamilyen mértékű afáziával, és a hazai afáziások száma a hozzáértők szerint évente körülbelül 10 ezerrel nő. Az érintettek kétharmada évekig tartó logopédiai kezelésre szorulna.
Különösen ennek fényében meglepő, hogy a laikusok mennyire keveset tudnak az afáziáról. Egy argentin, görög, horvát, kanadai, norvég és szlovén résztvevőkkel nemrégiben végzett nemzetközi felmérés szerint az emberek alig több mint harmada tud bármit is felidézni a kifejezés hallatán. Utóbbiak legtöbbje is nagyon felszínes, sokszor téves információkkal rendelkezik. A legtöbb valós ismerete a norvégoknak van, és általában a skandináv országban a megkérdezettek hatoda tud érdemi információval szolgálni a betegségről. Az argentineknek viszont alig egy százaléka tud bármit is az afáziáról.
Magyarországon ugyan ez ügyben senki nem vizsgálta a lakosság általános tájékozottságát, de sokkal nemigen jobb a helyzet. Az állóvizet nemrégiben némiképp felkavarta, hogy Kulka János színművész két év után több tévécsatornának és rádióadónak is interjúkat adott és nyíltan beszélt 2016 nyarán elszenvedett sztrókjáról, valamint a visszamaradt tüneteiről és rehabilitációjáról. A színész a legújabb hírek szerint jövő januártól a színpadra is visszatér.
Más kérdés, hogy a nagyközönségnek szóló interjúk többnyire a legalapvetőbb tudnivalókról sem oszlatják jelentősen a ködöt. Már az is problémát jelent, hogy az afáziára, vagyis a nyelvi zavarra beszédzavarként utalnak, holott nem az – mondja az afázia modern terápiás lehetőségeit az elmúlt években a Potsdami Egyetemen kutató Zakariás Lilla logopédus. Ez kukacoskodásnak tűnhet ugyan, de a tisztánlátás a szakember szerint azért is fontos lenne, mert a nyelvi zavarnak és a szaknyelven dizartriaként ismert beszédzavarnak nemcsak az anatómiai hátterük, hanem a tüneteik is különböznek, így a szakszerű terápiájuk is eltér egymástól.
Nemcsak a pontos tünetek, az okok is különböznek
Az afáziát az agykéreg egyes részeinek, például a halántéklebenyi, úgynevezett Wernicke- vagy a homloklebenyi Broca-régió, a közvetlenül az agykéreg alatti fehérállomány vagy az abban található szürke magvak sérülése okozza. A dizartria ezzel szemben rendszerint az agytörzsi, a középagyi területen, esetleg az agykéreg motoros központjaiban vagy a kisagyat az agykéreggel összekötő idegpályákban bekövetkező elhalás következménye.
Grafika: Tóth Róbert Jónás
Utóbbi esetben a beszédszerveket mozgató izmok beidegzése sérül, a tüneteket a beszédképző izmok kontrolljának zavara okozza. Az érintettek a körülöttük lévők beszélgetését jól értik, és nemcsak írni-olvasni képesek, hanem azt is tudják, hogy mit szeretnének mondani. Csak éppen a beszédszerveiket mozgató izmaik, például az arcizmaik, nyelvizmaik, illetve a hangszalagjaik feletti uralmuk elvesztése miatt mégsem tudják megfelelően artikulálni a mondanivalójukat.
Az afáziások ezzel szemben keresik a kifejezéseket, amelyek a „nyelvükön vannak”, de nem képesek azokat előhívni. Szavakat tévesztenek, nem létező kifejezéseket használnak; nyelvtani szerkezeteik töredezettek, a végletekig egyszerűsödhetnek. Beszédkifejezési nehézségeik azonban – a dizartriában szenvedőkkel ellentétben – nem artikulációs, magyarul nem mozgásos zavarokból fakadnak.
Minek nevezzelek?
A tisztánlátást tovább nehezíti, hogy a szakirodalomból az eltérő osztályozási rendszerek szakkifejezései teljes összevisszaságban szivárogtak át a tudománynépszerűsítő cikkekbe. Az afáziáról szóló első tudományos értekezésekben, a 20. század hajnalán még a sérülés helye szerint próbálták csoportosítani a pácienseket, ezért beszéltek elülső vagy Broca-afáziáról, valamint hátulsó vagy Wernicke-afáziáról. Előbbi alatt többnyire a beszédkifejezés, míg utóbbi alatt a beszédértés zavarát értették. A diagnózis felállításához a páciensek szövegképzését s szövegértését is igyekeztek felmérni. Henry Head brit neurológus mára már klasszikusnak számító, az afáziáról szóló értekezés részeként publikált gyakorlataiban például egyebek mellett elefántot rajzoltattak velük.
Elefántrajz egy beszédértésben is akadályozott afáziás páciens értelmezésébenFotó: Wellcome Library, London
Elefántrajz az afázia beszédértést kevésbé akadályozó esetébenFotó: Wellcome Library, London
Az új diagnosztikai rendszer alapjait az 1970-es években dolgozták ki. Ez már nem hagyja figyelmen kívül a nyelvi funkciók, a nyelvhasználat és a beszédértés összetettségét. Azoknál állapítanak meg fluens afáziát, akik folyékonyan beszélnek ugyan, de a mondataikat nem létező szavakkal tűzdelik tele, vagy nem a mondanivalójuknak megfelelő szavakat használják. Nonfluens afáziában érintettek azok, akik legfeljebb rövid, töredezett tőmondatokban beszélnek, hezitálva, látható nehézségekkel küzdve keresgélik a szavakat, többnyire nem jelölik, és sokszor nem is értik a nyelvtani viszonyokat. A globális afáziában érintetteknek a beszédprodukciója, a beszédértése és az utánmondási képességei egyaránt sérülnek.
A helyes diagnózis azért nem mellékes, mondja Zakariás Lilla, mert az afázia és a dizartria különböző terápiás módszereket igényel. Miközben a dizartria az artikulációs izmok gyógytornájával, hangsúlyintonációs, beszédritmus- és légzőgyakorlatokkal gyógyítható, az afáziás betegeknél speciális nyelvi terápiákkal, például hívó ingerek segítségével lehet enyhíteni a szóelőhívási nehézségeket. Hívó inger lehet a keresett szó kezdő szótagjának megsúgása vagy írott képének megmutatása. A kifejezések előhívását rajzok, gesztikuláció is segíthetik.
A gyakorlatban, persze, előfordulhat, hogy az afáziás tüneteket mutatók állapotában átmenetileg javulást hozhat a mondókázás, a gyerekdalok éneklése, valamint a légzőgyakorlatok. Ennek oka nemcsak a placebóhatásban, hanem például abban keresendő, hogy a sztrók rendszerint nem korlátozódik egyetlen agyi területre. A túlélők tüneteinek a hátterében, különösen a felépülés első heteiben, több különböző terület sérülése állhat. A mozgatóizom-gyakorlatok éppen ezért a beszédzavar tüneteit enyhítik, miközben a járulékos afáziás tüneteken nem javítanak jelentősen.
A különóra itt is drága
Ehhez speciális logopédiai kezelésekre van szükség. Az üléseket elvileg finanszírozza a társadalombiztosítás, igaz, fel kell őket íratni a háziorvossal, és találni kell egy olyan logopédust, aki szerződésben áll a társadalombiztosítóval. Ez pedig nem is olyan könnyű, mert a logopédusok, a nemcsak hosszadalmas, de meglehetősen vesződséges munkáért járó minimális juttatás miatt nemigen kötnek szerződést – magyarázza az ellátás anomáliáit Dallos Zsuzsanna, az Afázia Egyesület titkára, aki maga is sztrók-túlélő. Szerencsés esetben az érintetteket közvetlenül az agyi érkatasztrófa után ellátó kórházban akad egy olyan szakember, aki elvégzi a megfelelő diagnózis felállításához szükséges teszteket és megkezdi a rehabilitációt. A Western-afáziateszt (WAB) például a teljes nyelvi profilt feltárja, az afázia súlyosságát több ülésben méri fel. Az egyszerűbb, eldöntendő kérdések után a betegeknek bonyolultabb nyelvtani szerkezetekre, többszörösen összetett mondatokra kell helyesen reagálniuk, például ahhoz hasonlóra, hogy tegyék a fésűt a toll másik oldalára, majd fordítsák meg a könyvet.
Az ambuláns kezelés időszakában a társadalombiztosítás már csak 12 órát áll évente. Ez a gyakorlatban szinte semmire nem elég, akik magánúton próbálnak gyógyulni, jellemzően 4-5 órát vesznek hetente. A teljes felépülés még így is meglehetősen kérdéses, abban legfeljebb csak az érintettek fele – kevésbé optimista becslések szerint mindössze a 10-20 százaléka – reménykedhet. Helytelen diagnózis és terápia esetén még tovább csökkennek az esélyek. Dallos Zsuzsanna szerint ráadásul a fejlesztésnek élethosszig kellene tartania, mert – mint azt saját tapasztalataira alapozva elmondta – a sztrók előtti szintre nem is nagyon lehet visszajutni.
A sztrókot, vagyis az agyi érkatasztrófát, közkeletű nevén a gutaütést nem elég túlélni, a neheze többnyire csak azután következik. A rehabilitáció embert próbáló, az esetek többségében hónapokig, évekig tart, és drága is. A költségeknek pedig a társadalombiztosító sokszor csak egy részét fizeti. A támogatáshoz könnyebben hozzájutnak, akik a mozgásképességük visszaállítására igénylik. Nehezebb a dolguk azoknak, akik hellyel-közzel önellátóak, csak épp olvasni, írni vagy beszélni nem tudnak.
A túlélők embert próbáló rehabilitációját többnyire a harmadik vagy a negyedik héten kezdik, bár előfordul, hogy már 7-10 nappal az agyi érkatasztrófa után bele lehet vágni. A betegek túlnyomó többségének mindent újra kell tanulni, a fordulástól a felülésen és a járáson át az önálló öltözködésig. A legsúlyosabb esetekben az étkezés vagy a vécéhasználat is újratanulást igényel. A gyógyulás esélyei azoknál jobbak, akik a sztrókot követő héten fel tudnak kelni az ágyból. Még jobb, ha akár segítséggel, akár önállóan meg is tudnak tenni néhány lépést. Sokan azonban nem ennyire szerencsések.
A sztrók egyik leggyakoribb tünete és következménye a féloldali bénulás, aminek következtében évekig tartó rehabilitáció után is visszamaradhat a mozgás részleges zavara, érzés- és érzékelészavarok. A túlélők másik jellegzetes és ugyancsak tartós tünete a beszédértés vagy a beszédkifejezés valamilyen mértékű zavara, az afázia. Az agyi sérülés hónapokig, évekig fennmaradó következményei nemcsak a betegek, a hozzátartozók mindennapjait is meghatározzák.
A sztrók-túlélők harmada évekig küzd afáziás tünetekkel
Az Egyesült Államokban nagyjából 750 ezer, az Európai Unióban 1,1 millió az új sztrókesetek száma évente. Magyarországon ez a szám 35-40 ezer körül mozog. Miután nagyjából minden harmadik agyi infarktuson átesett beteg küzd később valamilyen mértékű afáziával, és a hazai afáziások száma a hozzáértők szerint évente körülbelül 10 ezerrel nő. Az érintettek kétharmada évekig tartó logopédiai kezelésre szorulna.
Különösen ennek fényében meglepő, hogy a laikusok mennyire keveset tudnak az afáziáról. Egy argentin, görög, horvát, kanadai, norvég és szlovén résztvevőkkel nemrégiben végzett nemzetközi felmérés szerint az emberek alig több mint harmada tud bármit is felidézni a kifejezés hallatán. Utóbbiak legtöbbje is nagyon felszínes, sokszor téves információkkal rendelkezik. A legtöbb valós ismerete a norvégoknak van, és általában a skandináv országban a megkérdezettek hatoda tud érdemi információval szolgálni a betegségről. Az argentineknek viszont alig egy százaléka tud bármit is az afáziáról.
Magyarországon ugyan ez ügyben senki nem vizsgálta a lakosság általános tájékozottságát, de sokkal nemigen jobb a helyzet. Az állóvizet nemrégiben némiképp felkavarta, hogy Kulka János színművész két év után több tévécsatornának és rádióadónak is interjúkat adott és nyíltan beszélt 2016 nyarán elszenvedett sztrókjáról, valamint a visszamaradt tüneteiről és rehabilitációjáról. A színész a legújabb hírek szerint jövő januártól a színpadra is visszatér.
Más kérdés, hogy a nagyközönségnek szóló interjúk többnyire a legalapvetőbb tudnivalókról sem oszlatják jelentősen a ködöt. Már az is problémát jelent, hogy az afáziára, vagyis a nyelvi zavarra beszédzavarként utalnak, holott nem az – mondja az afázia modern terápiás lehetőségeit az elmúlt években a Potsdami Egyetemen kutató Zakariás Lilla logopédus. Ez kukacoskodásnak tűnhet ugyan, de a tisztánlátás a szakember szerint azért is fontos lenne, mert a nyelvi zavarnak és a szaknyelven dizartriaként ismert beszédzavarnak nemcsak az anatómiai hátterük, hanem a tüneteik is különböznek, így a szakszerű terápiájuk is eltér egymástól.
Nemcsak a pontos tünetek, az okok is különböznek
Az afáziát az agykéreg egyes részeinek, például a halántéklebenyi, úgynevezett Wernicke- vagy a homloklebenyi Broca-régió, a közvetlenül az agykéreg alatti fehérállomány vagy az abban található szürke magvak sérülése okozza. A dizartria ezzel szemben rendszerint az agytörzsi, a középagyi területen, esetleg az agykéreg motoros központjaiban vagy a kisagyat az agykéreggel összekötő idegpályákban bekövetkező elhalás következménye.
Grafika: Tóth Róbert Jónás
Utóbbi esetben a beszédszerveket mozgató izmok beidegzése sérül, a tüneteket a beszédképző izmok kontrolljának zavara okozza. Az érintettek a körülöttük lévők beszélgetését jól értik, és nemcsak írni-olvasni képesek, hanem azt is tudják, hogy mit szeretnének mondani. Csak éppen a beszédszerveiket mozgató izmaik, például az arcizmaik, nyelvizmaik, illetve a hangszalagjaik feletti uralmuk elvesztése miatt mégsem tudják megfelelően artikulálni a mondanivalójukat.
Az afáziások ezzel szemben keresik a kifejezéseket, amelyek a „nyelvükön vannak”, de nem képesek azokat előhívni. Szavakat tévesztenek, nem létező kifejezéseket használnak; nyelvtani szerkezeteik töredezettek, a végletekig egyszerűsödhetnek. Beszédkifejezési nehézségeik azonban – a dizartriában szenvedőkkel ellentétben – nem artikulációs, magyarul nem mozgásos zavarokból fakadnak.
Minek nevezzelek?
A tisztánlátást tovább nehezíti, hogy a szakirodalomból az eltérő osztályozási rendszerek szakkifejezései teljes összevisszaságban szivárogtak át a tudománynépszerűsítő cikkekbe. Az afáziáról szóló első tudományos értekezésekben, a 20. század hajnalán még a sérülés helye szerint próbálták csoportosítani a pácienseket, ezért beszéltek elülső vagy Broca-afáziáról, valamint hátulsó vagy Wernicke-afáziáról. Előbbi alatt többnyire a beszédkifejezés, míg utóbbi alatt a beszédértés zavarát értették. A diagnózis felállításához a páciensek szövegképzését s szövegértését is igyekeztek felmérni. Henry Head brit neurológus mára már klasszikusnak számító, az afáziáról szóló értekezés részeként publikált gyakorlataiban például egyebek mellett elefántot rajzoltattak velük.
Elefántrajz egy beszédértésben is akadályozott afáziás páciens értelmezésébenFotó: Wellcome Library, London
Elefántrajz az afázia beszédértést kevésbé akadályozó esetébenFotó: Wellcome Library, London
Az új diagnosztikai rendszer alapjait az 1970-es években dolgozták ki. Ez már nem hagyja figyelmen kívül a nyelvi funkciók, a nyelvhasználat és a beszédértés összetettségét. Azoknál állapítanak meg fluens afáziát, akik folyékonyan beszélnek ugyan, de a mondataikat nem létező szavakkal tűzdelik tele, vagy nem a mondanivalójuknak megfelelő szavakat használják. Nonfluens afáziában érintettek azok, akik legfeljebb rövid, töredezett tőmondatokban beszélnek, hezitálva, látható nehézségekkel küzdve keresgélik a szavakat, többnyire nem jelölik, és sokszor nem is értik a nyelvtani viszonyokat. A globális afáziában érintetteknek a beszédprodukciója, a beszédértése és az utánmondási képességei egyaránt sérülnek.
A helyes diagnózis azért nem mellékes, mondja Zakariás Lilla, mert az afázia és a dizartria különböző terápiás módszereket igényel. Miközben a dizartria az artikulációs izmok gyógytornájával, hangsúlyintonációs, beszédritmus- és légzőgyakorlatokkal gyógyítható, az afáziás betegeknél speciális nyelvi terápiákkal, például hívó ingerek segítségével lehet enyhíteni a szóelőhívási nehézségeket. Hívó inger lehet a keresett szó kezdő szótagjának megsúgása vagy írott képének megmutatása. A kifejezések előhívását rajzok, gesztikuláció is segíthetik.
A gyakorlatban, persze, előfordulhat, hogy az afáziás tüneteket mutatók állapotában átmenetileg javulást hozhat a mondókázás, a gyerekdalok éneklése, valamint a légzőgyakorlatok. Ennek oka nemcsak a placebóhatásban, hanem például abban keresendő, hogy a sztrók rendszerint nem korlátozódik egyetlen agyi területre. A túlélők tüneteinek a hátterében, különösen a felépülés első heteiben, több különböző terület sérülése állhat. A mozgatóizom-gyakorlatok éppen ezért a beszédzavar tüneteit enyhítik, miközben a járulékos afáziás tüneteken nem javítanak jelentősen.
A különóra itt is drága
Ehhez speciális logopédiai kezelésekre van szükség. Az üléseket elvileg finanszírozza a társadalombiztosítás, igaz, fel kell őket íratni a háziorvossal, és találni kell egy olyan logopédust, aki szerződésben áll a társadalombiztosítóval. Ez pedig nem is olyan könnyű, mert a logopédusok, a nemcsak hosszadalmas, de meglehetősen vesződséges munkáért járó minimális juttatás miatt nemigen kötnek szerződést – magyarázza az ellátás anomáliáit Dallos Zsuzsanna, az Afázia Egyesület titkára, aki maga is sztrók-túlélő. Szerencsés esetben az érintetteket közvetlenül az agyi érkatasztrófa után ellátó kórházban akad egy olyan szakember, aki elvégzi a megfelelő diagnózis felállításához szükséges teszteket és megkezdi a rehabilitációt. A Western-afáziateszt (WAB) például a teljes nyelvi profilt feltárja, az afázia súlyosságát több ülésben méri fel. Az egyszerűbb, eldöntendő kérdések után a betegeknek bonyolultabb nyelvtani szerkezetekre, többszörösen összetett mondatokra kell helyesen reagálniuk, például ahhoz hasonlóra, hogy tegyék a fésűt a toll másik oldalára, majd fordítsák meg a könyvet.
Az ambuláns kezelés időszakában a társadalombiztosítás már csak 12 órát áll évente. Ez a gyakorlatban szinte semmire nem elég, akik magánúton próbálnak gyógyulni, jellemzően 4-5 órát vesznek hetente. A teljes felépülés még így is meglehetősen kérdéses, abban legfeljebb csak az érintettek fele – kevésbé optimista becslések szerint mindössze a 10-20 százaléka – reménykedhet. Helytelen diagnózis és terápia esetén még tovább csökkennek az esélyek. Dallos Zsuzsanna szerint ráadásul a fejlesztésnek élethosszig kellene tartania, mert – mint azt saját tapasztalataira alapozva elmondta – a sztrók előtti szintre nem is nagyon lehet visszajutni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

