Az afázás betegek érdekében dr. Karsai Dániel 2019.05.30-án ledta az a levelet.
Jogi érvelés
I.
A
jog
1.
A tényállásban ismertetett körülmények az
afáziás betegeket társadalmilag egyértelműen hátrányos helyzetbe hozzák. Ezen
hátrányos helyzet jogi vetülete a fogyatékosság definíciója, melyet a
fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998.
évi XXVI. törvény (továbbiakban: Fot.) 4. § a) pontja határoz meg: eszerint
fogyatékos az a személy, aki tartósan vagy véglegesen olyan érzékszervi,
kommunikációs, fizikai, értelmi, pszichoszociális károsodással – illetve ezek
bármilyen halmozódásával – él, amely a környezeti, társadalmi és egyéb jelentős
akadályokkal kölcsönhatásban a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi
részvételt korlátozza vagy gátolja. E körbe tehát beletartoznak az afáziás
betegek is, mint kommunikációs károsodással élő személyek, akiknek az állapota
a másokkal egyenlő társadalmi részvételüket korlátozza.
2.
Az állam a fogyatékkal élők hátrányos
helyzetét pozitív intézkedésekkel kompenzálja, ennek keretében létrehozta a
fogyatékossági támogatás intézményét. A Fot. 22. §-a értelmében a
fogyatékossági támogatás a súlyosan fogyatékos személy részére az
esélyegyenlőséget elősegítő, havi rendszerességgel járó pénzbeli juttatás. A
támogatás jogosultjainak a körét a Fot. 23. §-a akként határozza meg, hogy azok
a 18. életévüket betöltött súlyosan fogyatékos, az ellátás igénylésének
időpontjában Magyarországon élő magyar állampolgárok, letelepedett, valamint
bevándorolt jogállású személyek, továbbá a magyar hatóság által menekültként,
illetve hontalanként elismert személyek tartoznak e körbe, akik látási,
hallási, mozgásszervi fogyatékossággal élnek, autisták,
kromoszóma-rendellenességben szenvednek, vagy halmozottan fogyatékosak, és
állapotuk tartósan vagy véglegesen fennáll, továbbá önálló életvitelre nem
képesek vagy mások állandó segítségére szorulnak.
3.
Ezeket a kritériumokat a súlyos
fogyatékosság minősítésének és felülvizsgálatának, valamint a fogyatékossági
támogatás folyósításának szabályairól szóló 141/2000. (VIII. 9.) Korm. rendelet
fejti ki. Az egyes fogyatékossági típusokon belül súlyosnak minősülő eseteket a
Korm. rendelet I. melléklete részletezi, tartósnak pedig a Korm. rendelet 2. §
(1) bekezdése szerint akkor minősül a súlyos fogyatékosság, ha annak időtartama
előreláthatólag három évig fennáll. Továbbá a Korm. rendelet 2. § (2) bekezdése
értelmében önálló életvitelre az a személy nem képes, aki egyrészt a mindennapi életviteléhez,
társadalmi életben való részvételéhez szükséges tevékenységeket testi,
illetőleg érzékszervi fogyatékossága vagy az azzal összefüggő kommunikációs
képtelenség miatt még a szükség szerinti segédeszköz igénybevételével sem képes
más személy közreműködése nélkül elvégezni, vagy másrészt a mindennapi
életvitelében értelmi fogyatékossága miatt állandó felügyeletet, irányítást
igényel, mivel térben és időben tájékozódni nem tud, a lakásban nem képes
egyedül élni anélkül, hogy ez önmagára vagy másokra nézve veszélyt ne
jelentene, továbbá a pénz értékét nem ismeri, így a mindennapi élet szintjén
önálló gazdálkodásra képtelen.
4.
Összefoglalva tehát a hatályok jogszabályi
környezet elismeri, hogy az afáziában – mint kommunikációs károsodásban –
szenvedők fogyatékossággal élő személyek, a Fot. 22-23. §-a, valamint a Korm.
rendelet szabályai azonban ennek ellenére kizárják őket a fogyatékossági
támogatásra jogosultak köréből azáltal, hogy nem minősítik „súlyosnak” az
állapotukat. Külön figyelmet érdemel, hogy a Korm. rendelet az önálló
életvitelre való képtelenség kapcsán maga is említi a kommunikációs
képtelenséget, azonban azt csak más (testi, illetőleg érzékszervi)
fogyatékosságokkal összefüggésben veszi figyelembe; holott ezeket az
állapotokat a fogyatékosság meghatározásánál a Fot. 4. § a) pontja
egyenrangúként, egy sorban említi.
5.
Megjegyzendő továbbá, hogy a Fot. idézett
definíciója sem áll teljes összhangban a Magyarország által 2007-ben ratifikált
és a 2007. évi XCII. törvényben kihirdetett, a Fogyatékossággal élő személyek
jogairól szóló ENSZ Egyezmény fogyatékosság-definíciójával, amely tágabban
határozza meg ezt a fogalmat: az Egyezmény 1. cikke értelmében fogyatékossággal
élő személy minden olyan személy, aki hosszan tartó fizikai, értelmi, szellemi
vagy érzékszervi károsodással él, amely számos egyéb akadállyal együtt
korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi
szerepvállalását.
6.
Magyarország ombudsmani szerve, az
alapvető jogok biztosa az elmúlt években két ízben is foglalkozott az
afáziásokat érő hátrányos megkülönböztetés problémájával (az AJB-1152/2012.
számú és az AJB-3639/2016. számú ügyekben), és vizsgálatai során mindkét
esetben az alapvető jogokat értintő visszásságot állapított meg, kifejezésre
juttatta, hogy az állam nem tesz eleget az esélyegyenlőség megteremtése
követelményének, és jogalkotási javaslattal élt jelentéseiben. Ennek ellenére
nem történt változás a diszkriminatív jogszabályi környezetben.
7.
Panaszosok fel kívánják hívni a figyelmet
mindazon körülményekre, amelyek indokolttá teszik az afáziával élők anyagi
támogatását. Egyrészt az afáziát előidéző esemény (pl. stroke) után a páciensek
kórházi ellátásával nem ér véget a betegek kezelése: az afáziások állapotában
több szakorvos tartós együttműködésével érhető el javulás, ennek megfelelően a
kezeléseket a kórházból hazatérve is folytatni kell, ezek pedig jelentős költségekkel
járnak. Másrészt jelentős nehézségeket okoz, hogy mivel az afáziás betegek
önellátásra való képessége csökkent mértékű, nehezebben tudnak magukról
gondoskodni, ezért sok esetben egy családtagjuknak otthon kell maradnia a
beteggel, ez pedig az érintett családtag keresetkiesésével jár. Mindemellett
harmadrészt magának az afáziás betegnek a korábbi jövedelmétől is elesik ő és a
családja, hiszen az afáziások a kórházból kikerülve nem tudnak visszamenni
korábbi munkahelyükre, nem tudják tovább végezni korábbi munkájukat. Mindezek a
keresetkiesések a váratlanul és ugrásszerűen megnövekedett költségekkel együtt
súlyos anyagi terhet jelentenek, ami egyértelműen indokolttá tenné az állam
részéről történő támogatásukat – más fogyatékkal élők támogatásával azonos
módon.
8.
Jelenleg az anyagi támogatás kizárólag a
segítő szervezetek – így az afáziával élők vonatkozásában az Afázia Egyesület –
részére a központi költségvetésből nyújtott támogatás révén valósul meg,
azonban ez a támogatási forma is csak 2015 óta illeti meg a szervezetet,
2017-ben pedig az összege az addigi 5 millió forintos tételről 7 millió
forintra emelkedett. Ez a segítő szervezeti támogatás azonban értelemszerűen
nem pótolhatja az egyénileg igényelhető fogyatékossági támogatást, és nem
egyenlíti ki az afáziásoknak a fogyatékossági támogatásból való kizártsága
okozta hátrányát – már csak azért sem, mert az egyesületeknek is tagdíjat kell
szedniük a betegektől (ebben Panaszosok is érintettek) a működési költségek
fedezése érdekében.
II.
A
magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog sérelme – az Egyezmény
8. Cikkének sérelme
9.
Az Egyezmény biztosítja a magán- és
családi élet tiszteletben tartásához való jogot. A 8. Cikk szerint: „1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és
családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. 2. E jog
gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben
avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a
közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy
bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások
jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”
10.
Az Egyezmény 8. Cikke által védett kör
tehát igen heterogén: a családi élet, a magánélet védelme, valamint a lakás és
a levelezés tiszteletben tartásához való jog is ide tartozik. A Bíróság
esetjoga értelmében az Egyezmény 8. Cikkében foglalt magánszféra, magánélet
fogalmát kiterjesztően kell értelmezni (Peck
v. United Kingdom, no. 44647/98, 28 January 2003, § 55). Ez vonatkozhat a jogalany erkölcsi
integritására és társadalmi identitására is (Mikulić v. Croatia, no. 53176/99, judgement of
7 February 2002, § 53). A
Bíróság az R.B. v. Hungary ügyben
(no. 64602/12, judgement of 12 April 2016) ismét megállapította, hogy a
magánélethez való jog a 8. Cikk értelmezésében nem egy körülhatárolt, pontos
definícióval leírható jogosultság. A személy autonómiája egy fontos alapvetése
az egyezményes jog által biztosított élethelyzeteknek. Ebből kifolyólag a 8.
Cikk kiterjed az egyén fizikai, pszichológiai és szociológiai identitásának
különböző aspektusaira (§ 78).
11.
A 8. cikk jelen esetre vonatkoztathatósága
kapcsán jelentős, hogy bár az Egyezményből nem következik az ingyenes
egészségügyi ellátásra való jogosultság vagy ennek az elvárhatósága, a Bíróság
több esetben a 8. Cikk tárgyi hatálya alá esőnek tekintett olyan beadványokat,
melyek tárgya fogyatékossággal élő személyek életminőségét befolyásoló tényezők
állam általi pénzbeli támogatása volt (ld. pl. Zehnalová and Zehnal, no. 38621/97; Sentges v. the Netherlands, no.
27677/02, 8 July 2003).
12.
Megjegyzendő továbbá, hogy a Bíróság
vonatkozó gyakorlata alapján a 8. cikknek való megfelelés nem kizárólag annyit
takar, hogy az államnak tartózkodnia kell a családi- és magánéletbe való
beavatkozástól. A családi élet tiszteletben tartása adott esetben az állam
pozitív tevőleges magatartásra irányuló kötelezettségét is magában foglalhatja,
amelynek a tiszteletben tartás hatékonyságában, valódiságában kell testet
öltenie (ld. Hokkanen v. Finland, no.
19823/92, judgement of 23 September 1994, § 55; Cavani v. Hungary, no. 5493/13, judgement of 28 October 2014, § 48).
13.
Az állam ezen tevőleges kötelezettsége a
8. cikkben foglalt jogok biztosítására a Bíróság által régóta következetesen
elismert elem és olyan kikristályosodott elv, amely számos eltérő tényállású ügy
esetében meg tudta alapozni az érdemi döntést. A Bíróság gyakorlata értelmében
habár a 8. cikk lényege az abban foglalt jogok (beavatkozásmentes) tiszteletben
tartása, a gyakorlatban ez csak akkor lehet teljes körű, ha szükség esetén az
állam hatékonyan biztosítja a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy a magán- és
családi élethez kapcsolódó jogok tiszteletben tartása, lehető legmagasabb fokú
élvezete megvalósulhasson (többek között ld. Jugheli and Others v. Georgia, no. 38342/05, judgement of 13 July
2017, § 64).
14.
A Bíróság gyakorlata értelmében a magán-
és családi élet tiszteletben tartásához való jog hatékony érvényesüléséhez
szükséges tevőleges kötelezettségek vizsgálata során fontos tényező, hogy
megfelelő egyensúlyt kell teremteni az egyén és a közösség versengő érdekei
között, és e körben a részes államokat mérlegelési szabadság illeti meg (ld.
pl. Zoltán Németh v. Hungary, no.
2943605, judgment of 14 June 2011, § 41; Jugheli
and Others v. Georgia, no. 38342/05, judgment of 13 July 2017, § 64).
A
fenti elvek alkalmazása jelen ügyre
15.
Jelen ügy tényállásából egyértelműen
kitűnik, hogy az a magánélet fogalmi körét érinti. A fogyatékossági támogatásra
való jogosultság kérdése jelentős befolyással van Panaszosok életminőségére,
fizikai jóllétére, hiszen ez a támogatási forma éppen azt szolgálja, hogy a
fogyatékossággal élő személyeknek rendelkezésére álljanak olyan anyagi
források, amelyekből finanszírozni tudják az állapotuk javítását elősegítő
kezeléseket és a mindennapokban való boldogulásukat megkönnyítő eszközöket, és
ezáltal a lehető legjobb életminőséget érhessék el, a lehető legönállóbban
élhessék az életüket, a lehető legteljesebben módjukban álljon élvezni a magán-
és családi élethez való jogukat. Az a tény, hogy habár egyértelműen látszik,
hogy Panaszosok állapota indokolná a támogatást, ennek ellenére nem
részesülhetnek abban, ugyanígy – ellenkező előjellel, negatívan – kihatással
van a magánéletük minőségére: a fizikai javulási lehetőségeiket ennek
következtében nem tudják kihasználni, nehezen vagy nem tudják finanszírozni az
összes olyan kezelést, ami az egészségjavuláshoz szükséges. Ennek eredményeként
a magánéletükben is napról napra mások segítségére szorulnak, és mentális
épségük ellenére fizikailag nem tudják elérni az autonómia azon mértékét, ami
megfelelő kezelésekkel lehetséges lenne számukra; ez pedig természetesen a
családi életükben is nehézségeket okoz, a szociális kapcsolataikat pedig gyakorlatilag
ellehetetleníti.
16.
A Bíróság következetes gyakorlata szerint
az Egyezmény 8. cikkével kapcsolatban az esetleges sérelmek esetén azt kell
vizsgálni, hogy 1. történt-e az állam részéről beavatkozás a magánszférába, 2.
amennyiben igen, ez jogszerű volt-e, 3. van-e a sérelmezett intézkedésnek legitimnek
tekinthető célja, és 4. a sérelmezett intézkedés ill. bánásmód kapcsán
felmerül-e az Egyezmény 8. cikk 2. bekezdésében foglalt valamely ok nyomán az
intézkedés demokratikus társadalomban szükséges volta.
17.
Ami az állami beavatkozás illeti,
egyértelműen látható, hogy az állam a fogyatékossági támogatás szabályozásával
jelentős befolyással van minden érintett magán- és családi életére. Attól
függően, hogy az említett jogszabályokban szabott feltételek alapján egy adott
személy a fogyatékossági támogatásra jogosultak körébe tartozik-e vagy sem, ez
a ráhatás lehet pozitív vagy negatív előjelű egyaránt; azaz a jogosultság a
pénzbeli javak révén, a jogosulti körből való kizárás pedig az anyagi
juttatástól való elesés révén hat meghatározóan a magánéletre.
18.
A fentiek és a Bíróság gyakorlatának
vonatkozó elvei nyomán kijelenthető, hogy az államnak tevőleges kötelezettsége
áll fenn a magán- és családi élet zavartalan élvezetéhez szükséges feltételek
megteremtése kapcsán. Jelen esetben az állam ezen tevőleges kötelezettségének
Panaszosok (és más afáziás személyek) vonatkozásában nem tesz eleget azáltal,
hogy elmulaszt ezen fogyatékosságukra tekintettel anyagi segítséget nyújtani
nekik, tehát nem teremti meg a megfelelő feltételeket ahhoz és nem támogatja
őket abban, hogy Panaszosok a magán- és családi életükben a lehetőségekhez
mérten autonóm módon tevékenykedhessenek és élvezhessék jogaikat,
szabadságaikat.
19.
Ami a Bíróság vonatkozó gyakorlatának azon
követelményét illeti, hogy a pozitív kötelezettségek kapcsán egyensúlyt kell
teremteni az egyéni és a közösségi érdekek között, Panaszosok esetében ezek az
érdekek sok szempontból egybecsengenek. A társadalomnak is legalább annyira
érdeke, hogy az egyének képesek legyenek lehetőségeikkel élve hasznos, autonóm
tagjai lenni az állam közösségének, mint maguknak az érintett egyéneknek –
ehhez pedig afázia esetében terápiákon és speciális segédeszközökön keresztül
vezet az út. Ezeket természetesen finanszírozni kell valamiből, és a
fogyatékossági támogatás pontosan ezt a célt kellene, hogy szolgálja; éppen
ezért indokolatlan, hogy Panaszosok nem részesülnek a támogatásban, hiszen a
saját és a társadalom érdekeit is ez szolgálná leghatékonyabban.
20.
Az állam bizonyos fokú mérlegelési körét
illetően Panaszosok meg kívánják jegyezni, hogy az állam valójában akkor húzta
meg a saját anyagi határait ezen mérlegelés körében, amikor a fogyatékossági
támogatást – helyesen – intézményesítette. Az, hogy ezt követően a támogatásra
jogosultak körét úgy határozta meg, hogy a fogyatékos személynek minősülők
egyes csoportjai, köztük az afáziások, ne részesülhessenek belőle, a
későbbiekben kifejtettek szerint diszkriminatív szabályozás. Azt azonban a
támogatás intézménye már maga is alátámasztja, hogy az állam fel- és elismerte
a fogyatékossággal élők anyagi támogatásának szükségességét, és az ehhez
szükséges anyagi források elkülönítését is képes megvalósítani. Ennek nyomán
tehát alaptalan lenne azt állítani, hogy az állam a céljainak és a
teljesítőképességének mérlegelése nyomán nem tekinti indokoltnak a fogyatékkal
élő személyek támogatását.
21.
Az afáziás betegek súlyosan rászoruló
emberek – fogyatékkal élők, ezt maga a magyar állam is elismeri. Öngyógyulásra,
önerőből történő rehabilitációra nem képesek. Súlyosan rászorult helyzetük,
mely alapvetően kihat magán- és családi életükre – hiszen mind nekik, mind
családtagjaiknak mindennapjait alapvetően meghatározó élethelyzetről van szó –
az állam oldaláról cselekvést igényel. Az államot széles mérlegelési szabadság
illeti meg a mód és mérték tekintetében, de a teljes passzivitás ebben az
esetben bizonyosan sérti az Egyezmény 8. Cikkét. Ezt alátámasztja az is, hogy
más, hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben lévő csoport esetén az állam fellép
és segítő kezet nyújt, az állami feladat és kötelezettség elismert tehát.
22.
A kapott juttatás több szempontból is
kihatással lenne a magán-és családi életre. Az egyén életminősége köztudottan
nagyban függ az anyagi helyzetétől, a bevételeitől, a munkához való
hozzáférésétől. A családi életre, a családi kapcsolatok minőségére szintén
egyértelmű hatással van az, hogy mekkora teher hárul egyes családtagokra,
legyen szó akár anyagi teherről – azaz arról, hányadmagát kell a fizetéséből
eltartania egy családtagnak –, akár időbeli és energiabefektetésről a szerettei
javára és érdekében.
23.
Panaszosok esetében a hatályos magyar
szabályozás a fent említett negatív előjelű befolyást valósítja meg. Panaszosok
a betegségük következtében mindannyian elestek a korábbi munkalehetőségeiktől
és az azzal járó jövedelemtől, egészségi állapotuk nem teszi lehetővé számukra,
hogy keresőfoglalkozást folytassanak. Ez anyagilag jelentős – és a betegségek
kialakulásának módjára tekintettel igencsak váratlan – terhet rótt Panaszosokra
és közeli hozzátartozóikra egyaránt; egyrészt a tekintetben, hogy Panaszosok
addigi bevételétől hirtelen elesett a család, másrészt mivel a többi
keresőképes családtag terhei ezzel arányosan megnövekedtek, harmadrészt pedig
annak kapcsán, hogy Panaszosok kiadásai is váratlanul megemelkedtek a
rendszeres és szükséges egészségügyi ellátások költségeivel.
24.
Mindemellett a munkához való jog
korlátozása is egyértelműen a 8. cikk fogalmi körébe tartozhat, az állam a
szabályozás révén pedig jelen esetben jelentősen megnehezíti Panaszosok
számára, hogy – a megfelelő anyagi segítséggel a szükséges egészségügyi
ellátások igénybevétele révén – a helyzetükben a lehető legnagyobb mértékű
egészségjavulást érjék el, legalább részben visszanyerve munkaképességüket, a
munkájuk megválasztásához való tényleges jogukat, és nem utolsó sorban
keresőképességüket és önellátásra való képességüket.
25.
Megemlítendő továbbá, hogy a Bíróság
fentebb idézett gyakorlata értelmében a családi élet tiszteletben tartása adott
esetben kifejezett tevőleges magatartás szükségességét is jelentheti az állam
részéről; ezen gyakorlatnak pedig előfeltétele, hogy a szabályozás vagy
intézkedés hiánya is értékelhető legyen adott esetben úgy, mint az egyén magán-
és családi életébe beavatkozást jelentő tényező.
26.
A fentiek alapján tehát egyértelműen
kijelenthető, hogy a fogyatékossági támogatás hatályos szabályozása és az a
tény, hogy Panaszosok fogyatékossággal élő személyként való elismerésük
ellenére nem részesülhetnek a támogatásból, behatással van a magán- és családi
életükre.
27.
A Bíróság vonatkozó tesztjének második
lépcsője a jogszerűség vizsgálata. Jelen esetben a jogszabályoknak megfelelőség
vizsgálata gyakorlatilag értelmezhetetlen, mivel az emberi jogi sérelmek
alapját maguk a jogszabályi rendelkezések képezik. (Mindemellett e helyütt fel
kívánom hívni a t. Bíróság figyelmét arra/visszautalok arra, hogy a magyar jog
fogyatékosság-definíciója nem áll összhangban a 2007. évi XCII. törvénnyel
kihirdetett, a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény
fogalommeghatározásával; szűkebb annál.)
28.
Az egyezménykonformitás vizsgálatának
következő lépése annak megállapítása, hogy a sérelmezett intézkedésnek volt-e
legitimnek tekinthető célja. Ennek során nem hagyható figyelmen kívül az a
tény, hogy az afáziával élők – így többek között Panaszosok – és más
fogyatékossággal élők között a jogi szabályozás különbséget tesz akként, hogy
előbbi kört kirekeszti a fogyatékossági támogatásra jogosultak közül – amint
alább részletezésre kerül, ésszerű indok nélkül. Legitimnek lenne tekinthető a
szabályozás célja, ha nemzetbiztonsági, közbiztonsági okok, az ország gazdasági
jóléte, közegészségügyi érdekek vagy a közerkölcs védelme húzódna meg mögötte.
A fogyatékossággal élők egyik csoportjának az anyagi támogatásból való kizárása
azonban aligha áll összefüggésben a fenti okok bármelyikével, a szabályozás
mögött nem fedezhető fel semmilyen racionális indok, amely legitimmé tenné más
típusú fogyatékossággal élőkkel szemben a támogatás megvonását az afáziásoktól
– így esetünkben Panaszosoktól is. Panaszosok tisztában vannak azzal, hogy az
államnak bizonyos fokú mérlegelési szabadsága van a szabályozás indokait
tekintve, jelen esetben azonban ez sem jelenthet kimentést, hiszen a
jogszabályi környezetből egyértelműen kitűnik, hogy az állam bizonyos körben
kötelezettséget vállalt a fogyatékossággal élő személyek anyagi támogatására,
azonban ennek a körnek a határait akként húzta meg, hogy abból indokolatlanul
kirekesztette az afáziás betegeket. Elismerve tehát, hogy a szociális ellátások
biztosítása körében az államnak viszonylag szabad keze van az erőforrásai
elosztásában, Panaszosok álláspontja továbbra is az, hogy jelen esetben – mivel
az ellátás biztosítását más fogyatékos személyek esetén az állam teljesíti – a
szabályozás azon vonása, hogy kizárja Panaszosokat a támogatotti körből,
semmiképpen nem tekinthető legitimnek.
29.
Végül a Bíróság által alkalmazott teszt utolsó
elemeként vizsgálandó, hogy a szabályozás, illetve intézkedés szükségesnek tekinthető-e
egy demokratikus társadalomban. Habár jelen esetben nincsen olyan legitimnek
tekinthető cél, amely a szabályozás mögött meghúzódik, arra az esetre, amennyiben
a t. Bíróság bármely okból mégis elfogadhatónak találna valamilyen célt,
Panaszosok ki kívánják fejteni, hogy a velük szembeni bánásmód ez esetben sem
állja ki a demokratikus társadalomban szükségesség próbáját. A szükségesség
követelményének akkor felelne meg egy szabályozás, ha a legitimnek nevezhető
cél elérése érdekében nincsen más, enyhébb ill. kevesebb jogsérelmet okozó
szabályozási mód vagy intézkedés, amellyel szintén elérhető lenne az adott cél.
Ilyen jellegű szorító szükségről jelen esetben nincsen szó – már csak arra
tekintettel sem lehet erről szó, hogy amint fentebb kifejtésre került, az állam
más fogyatékossággal élők esetében kötelezettséget vállalt anyagi támogatás
folyósítására, ebből kitűnik tehát, hogy rendelkezésre állnak a szükséges
erőforrások ahhoz, hogy a fogyatékossággal élők anyagi támogatása lehetséges
legyen. A szükségesség körében még adott esetben tolerálhatóbb lenne, ha arról
lenne szó, hogy a fogyatékkal élők minden csoportja részesül fogyatékossági
támogatásban, csak ennek a mértéke eltérő; jelen esetben azonban az
aránytalanság olyannyira látványos, hogy míg az egyik személyi kör részesül
támogatásban, addig a másik – köztük Panaszosok – teljesen kizárásra kerültek a
támogatásból.
30.
Mindemellett megjegyzendő, hogy a Bíróság
gyakorlata értelmében nem elegendő a legitim cél és a demokratikus
társadalomban szükségesség vonatkozásában a 8. cikk 2. bekezdésében foglaltakra
absztraktan hivatkozni; konkrét, az adott ügyre vonatkozó célt és okozati
összefüggést, szükségességet kell kimutatni. Panaszosok álláspontja szerint
ilyen konkrét cél és szükségesség nem mutatható ki esetükben.
III.
A
megkülönböztetés tilalmának sérelme - Az Egyezmény 14. Cikkével együtt olvasott
8. Cikkének sérelme
31.
Az Egyezmény deklarálja a hátrányos
megkülönböztetés tilalmát. A 14. Cikk szerint: „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét
minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy
egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez
tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő
megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”
32.
A Cikk szövegéből és a Bíróság
következetes gyakorlatából is kitűnik, hogy a 14. Cikk alkalmazására csakis egy
másik egyezményes joggal való összefüggés esetén van lehetőség, e cikknek ilyen
értelemben nincsen önálló léte. A 14. Cikk megsértésének a megállapításához
azonban nem szükséges az, hogy az azzal összefüggő másik egyezményes jog
sérelmét is megállapítsa külön a Bíróság; elegendő, ha a hátrányos
megkülönböztetés olyan emberi jogot érint, amelyre az Egyezmény tárgyi hatálya
kiterjed (ld. pl. Abdulaziz, Cabales and
Balkandali v. the United Kingdom, no. 9214/80, 9473/81, 9474/81, judgement
of 28 May 1985, §71).
33.
A Bíróság gyakorlatában hangsúlyos és
jelen esetben jelentős elem továbbá, hogy az Egyezménynek való megfelelést a
tényleges és hatékony jogvédelem talaján vizsgálja, azaz az Egyezményt a
mindenkori valós és aktuális körülmények fényében kell értelmezni, az
illuzórikus jogvédelem, a látszatra meglévő, azonban nem hatékony garanciák nem
elégségesek ahhoz, hogy az Egyezménynek való megfelelés megállapítható legyen (Glor v. Switzerland, no. 13444/04,
judgement of 30 April 2009, § 76).
34.
A Bíróság gyakorlata alapján nem minden
megkülönböztető bánásmód valósítja meg a 14. Cikk sérelmét; ennek
megállapítására akkor kerül sor, ha azonos vagy hasonló helyzetben lévő
személyekkel szembeni bánásmódban diszkriminatív módon kerül sor
különbségtételre – azaz a különbségtétel önkényes, nincsen objektív és ésszerű
indoka. Nem elegendő tehát az egyezménykonform bánásmódhoz az, ha a
megkülönböztetésnek van legitim célja; az is szükséges, hogy a megkülönböztetés
objektíve szükséges és arányos legyen (Weller
v. Hungary, no. 44399/05, judgement of 31 March 2009, § 27).
35.
A bizonyítás terhe a Bíróság gyakorlata
alapján megoszlik: a diszkrimináció tényét elsősorban a kérelmezőnek kell
bizonyítania, míg a különbségtétel ésszerű indokon alapuló voltának
alátámasztása az államot terheli.
A
fenti elvek alkalmazása jelen ügyre
36.
Jelen ügyben a Bíróság vonatkozó
gyakorlata alapján egyértelműen megállapítható a 8. Cikkben foglalt magán- és
családi élethez való jog érintettsége; ehelyütt az elhangzottak megismétlése
nélkül visszautalnék a korábban, a 8. Cikk sérelme kapcsán kifejtettekre (X-Y. pont). A fogyatékossági támogatásra jogosultak
köréből való kizárásuk Panaszosok magán- és családi életének minőségét
alapvetően befolyásolja.
37.
A Bíróság többek között a Glor v. Switzerland (no. 13444/04,
judgement of 30 April 2009) ügyben adókérdés kapcsán megállapította, hogy az is
a 8. Cikk hatálya alá tartozónak tekintendő, ha elsősorban pénzügyi
következmények révén van hatással az egyén privát életére egy, az egyén
befolyásán kívüli állami intézkedés. Utalt továbbá arra is, hogy a „családi
élet” kifejezés nem kizárólag szociális, morális, kulturális jelentéssel bír,
ezen túl van anyagi vonzata is (§ 54). Panaszosok esetében is egyértelműen
ilyen, a magán- és családi életre, családi és más szociális kapcsolatokra
kiható pénzügyi következményről van szó a fogyatékossági támogatáshoz való
hozzáférésük kizárása kapcsán.
38.
Annak tisztázása után, hogy fennáll a
kapcsolat a 14. Cikken túl másik egyezményes cikk hatálya alá tartozó emberi
joggal is, következő lépésként azt kell megvizsgálni, szó van-e jelen esetben összehasonlítható
helyzetben lévő személyek csoportjáról és fennáll-e köztük különbségtétel.
39.
Amint a hatályos magyar szabályozás fenti
bemutatásából kitűnik, az afáziás betegek beletartoznak a fogyatékos személyek
körébe, tehát maga a jogszabály is homogén csoportként kezeli azokat a
személyeket, akik valamilyen fogyatékossággal élnek, és a Fot. preambuluma
értelmében a hátrányaik enyhítése, esélyegyenlőségük megalapozása a szabályozás
célja – minden érintett hátrányainak enyhítése és esélyegyenlőségének
megalapozása, nem csupán közülük bizonyos személyeké. A jogszabály azonban a
fogyatékossági támogatásra való jogosultság kifejtésénél egy újabb csoportot
képez a fogyatékos személyeken belül, és a hátrányokat enyhítő,
esélyegyenlőséget segítő támogatást csak a fogyatékos személyek körén belül
bizonyos fogyatékossággal élőknek teszi elérhetővé. A disztingválás valójában –
azzal ellentétben, amit az elnevezés sugall – nem csupán a fogyatékosság
súlyosságán alapul, hanem a típusán is, azaz a kommunikációs fogyatékossággal
élőket kizárja a taxatív felsorolásból. (Ehelyütt fel kívánom hívni t. Bíróság
figyelmét arra is, hogy a fogyatékosság súlyossága sem feltétlenül tekinthető
legitim indoknak a különbségtételre, ahogyan az a fentebb hivatkozott Glor v. Switzerland ügyben is
mérlegelésre került.) Egyértelműen megfigyelhető tehát a csoportképzés, és a
fogyatékossággal élők csoportján belül a fogyatékossági támogatásra való jogosultság
kapcsán a különbségtétel is.
40.
Következő vizsgálati lépcsőként annak az
eldöntése szükséges, hogy más fogyatékkal élők és az afáziás Panaszosok között
a különbségtétel önkényes-e vagy sem. A Panaszosokkal szembeni megkülönböztető
bánásmód már a Bíróság tesztjének az objektív igazolást igénylő pontján
megbukik, hiszen nem található olyan legitimnek tekinthető indok, amely
alátámasztaná, hogy valamilyen méltányosnak vagy szükségesnek nevezhető cél
érdekében van szükség arra, hogy a kommunikációs fogyatékosságban szenvedő
Panaszosok ne részesülhessenek fogyatékossági támogatásban, míg szintén
fogyatékossággal élő látási, hallási, értelmi stb. fogyatékossággal élő társaik
igen. Racionálisnak nevezhető indoka sincsen a különbségtételnek, hiszen a más
típusú fogyatékossággal élők támogatása jelzi, hogy rendelkezésre állnak a
szükséges pénzbeli források erre a szociális támogatásra, Panaszosok és afáziás
társaik részére mégsem juttatnak ezekből a forrásokból. Nincsen tehát
semmilyen, józan ész szerint nyilvánvaló alapja annak, hogy Panaszosok, akiknek
a betegsége olyan súlyok, hogy a korábbi életvitelüket teljesen
ellehetetlenítette és elérhetetlenné tette számukra, ne részesüljenek abból a
támogatásból, amely egy kifejezetten a fogyatékosság miatti speciális terhek
enyhítését célzó jogintézmény.
41.
Mint fentebb kifejtettük, a Bíróság
gyakorlata alapján a magán- és családi élet védelmét illetően az államnak
bizonyos esetekben tevőleges kötelezettségei is vannak, és csak azok a
jogvédelmi eszközök minősülnek az Egyezménynek megfelelőnek, amik tényleges és
hatékony védelmet jelentenek. A hatályos magyar szabályozás eredményeképp ezt a
hatékonysági elvárást nem teljesíti a Panaszosokkal szembeni bánásmód. Az, hogy
a Fot. a fogyatékossággal élők körébe veszi az afáziás Panaszosokat is, azonban
az életminőségüket segítő, a fogyatékosság ténye alapján járó tényleges
támogatástól már megfosztja őket, csupán illuzórikus, látványjogvédelmet
valósít meg, nem segíti elő tényleges esélyegyenlőségük biztosítását, állapotuk
javítását, társadalmi hátrányaik kiküszöbölését.
IV.
Kérelem
42.
Panaszosok kérik t. Bíróságot, hogy állapítsa meg az
Egyezmény 8. Cikkének, továbbá a 8. Cikkel együtt olvasott 14. Cikkének sérelmét
és állapítson meg jogsérelmeik tekintetében igazságos elégtételt vagyoni és
nemvagyoni kártérítés, valamint az eljárások során felmerült költségeik
tekintetében, melynek pontos mértékéről Panaszosok később kívánnak nyilatkozni.
From: Dániel Karsai [mailto:karsai.daniel@drkarsai.hu]
Sent: Wednesday, November 13, 2019 10:39 AM
To: Dallos Zsuzsanna <dallos.zsuzsanna@upcmail.hu>
Cc: d.zsuzsanna@aphasie.hu;
Flóra Kollarics <kollarics.flora@drkarsai.hu>
Subject: Strasbourgi elutasítás
Tisztelt Asszonyom,
sajnos rossz hírt kaptunk Strasbourgból, a Bíróság a csatolt
végzésével elutasította az Önök beadványát, nem tartva azt „az Egyezmény tárgyi
hatálya alá tartozónak”. A Bíróság döntése előtt teljesen értetlenül állok, a
beadványt újraolvasva mind a tényállásból, mind a jogi érvelésből egyértelműen kitűnik,
hogy hasonló ügyekkel korábban érdemben foglalkozott a Bíróság. A dolog nagyon
elkeserít, ugyanis a Bíróság döntése végleges, az ellen további panasznak,
fellebbezésnek nincsen helye.
Üdvözlettel,
dr.
Karsai Dániel
ügyvéd
Karsai
Dániel Ügyvédi Iroda
1056
Budapest, Nyáry Pál utca 10.
mobil:
00-36-30-213-95-61
fax: 00-36-1-700-45-73
