2019. május 30., csütörtök

2019.05.30 - rsai Dániel - tárgyalás az afáziás betegek érdekében

 



Az afázás betegek érdekében dr. Karsai Dániel 2019.05.30-án ledta az a levelet.


Jogi érvelés

 

I.               A jog

1.               A tényállásban ismertetett körülmények az afáziás betegeket társadalmilag egyértelműen hátrányos helyzetbe hozzák. Ezen hátrányos helyzet jogi vetülete a fogyatékosság definíciója, melyet a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (továbbiakban: Fot.) 4. § a) pontja határoz meg: eszerint fogyatékos az a személy, aki tartósan vagy véglegesen olyan érzékszervi, kommunikációs, fizikai, értelmi, pszichoszociális károsodással – illetve ezek bármilyen halmozódásával – él, amely a környezeti, társadalmi és egyéb jelentős akadályokkal kölcsönhatásban a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi részvételt korlátozza vagy gátolja. E körbe tehát beletartoznak az afáziás betegek is, mint kommunikációs károsodással élő személyek, akiknek az állapota a másokkal egyenlő társadalmi részvételüket korlátozza.

2.               Az állam a fogyatékkal élők hátrányos helyzetét pozitív intézkedésekkel kompenzálja, ennek keretében létrehozta a fogyatékossági támogatás intézményét. A Fot. 22. §-a értelmében a fogyatékossági támogatás a súlyosan fogyatékos személy részére az esélyegyenlőséget elősegítő, havi rendszerességgel járó pénzbeli juttatás. A támogatás jogosultjainak a körét a Fot. 23. §-a akként határozza meg, hogy azok a 18. életévüket betöltött súlyosan fogyatékos, az ellátás igénylésének időpontjában Magyarországon élő magyar állampolgárok, letelepedett, valamint bevándorolt jogállású személyek, továbbá a magyar hatóság által menekültként, illetve hontalanként elismert személyek tartoznak e körbe, akik látási, hallási, mozgásszervi fogyatékossággal élnek, autisták, kromoszóma-rendellenességben szenvednek, vagy halmozottan fogyatékosak, és állapotuk tartósan vagy véglegesen fennáll, továbbá önálló életvitelre nem képesek vagy mások állandó segítségére szorulnak.

3.               Ezeket a kritériumokat a súlyos fogyatékosság minősítésének és felülvizsgálatának, valamint a fogyatékossági támogatás folyósításának szabályairól szóló 141/2000. (VIII. 9.) Korm. rendelet fejti ki. Az egyes fogyatékossági típusokon belül súlyosnak minősülő eseteket a Korm. rendelet I. melléklete részletezi, tartósnak pedig a Korm. rendelet 2. § (1) bekezdése szerint akkor minősül a súlyos fogyatékosság, ha annak időtartama előreláthatólag három évig fennáll. Továbbá a Korm. rendelet 2. § (2) bekezdése értelmében önálló életvitelre az a személy nem képes,  aki egyrészt a mindennapi életviteléhez, társadalmi életben való részvételéhez szükséges tevékenységeket testi, illetőleg érzékszervi fogyatékossága vagy az azzal összefüggő kommunikációs képtelenség miatt még a szükség szerinti segédeszköz igénybevételével sem képes más személy közreműködése nélkül elvégezni, vagy másrészt a mindennapi életvitelében értelmi fogyatékossága miatt állandó felügyeletet, irányítást igényel, mivel térben és időben tájékozódni nem tud, a lakásban nem képes egyedül élni anélkül, hogy ez önmagára vagy másokra nézve veszélyt ne jelentene, továbbá a pénz értékét nem ismeri, így a mindennapi élet szintjén önálló gazdálkodásra képtelen.

4.               Összefoglalva tehát a hatályok jogszabályi környezet elismeri, hogy az afáziában – mint kommunikációs károsodásban – szenvedők fogyatékossággal élő személyek, a Fot. 22-23. §-a, valamint a Korm. rendelet szabályai azonban ennek ellenére kizárják őket a fogyatékossági támogatásra jogosultak köréből azáltal, hogy nem minősítik „súlyosnak” az állapotukat. Külön figyelmet érdemel, hogy a Korm. rendelet az önálló életvitelre való képtelenség kapcsán maga is említi a kommunikációs képtelenséget, azonban azt csak más (testi, illetőleg érzékszervi) fogyatékosságokkal összefüggésben veszi figyelembe; holott ezeket az állapotokat a fogyatékosság meghatározásánál a Fot. 4. § a) pontja egyenrangúként, egy sorban említi.

5.               Megjegyzendő továbbá, hogy a Fot. idézett definíciója sem áll teljes összhangban a Magyarország által 2007-ben ratifikált és a 2007. évi XCII. törvényben kihirdetett, a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ Egyezmény fogyatékosság-definíciójával, amely tágabban határozza meg ezt a fogalmat: az Egyezmény 1. cikke értelmében fogyatékossággal élő személy minden olyan személy, aki hosszan tartó fizikai, értelmi, szellemi vagy érzékszervi károsodással él, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását.

6.               Magyarország ombudsmani szerve, az alapvető jogok biztosa az elmúlt években két ízben is foglalkozott az afáziásokat érő hátrányos megkülönböztetés problémájával (az AJB-1152/2012. számú és az AJB-3639/2016. számú ügyekben), és vizsgálatai során mindkét esetben az alapvető jogokat értintő visszásságot állapított meg, kifejezésre juttatta, hogy az állam nem tesz eleget az esélyegyenlőség megteremtése követelményének, és jogalkotási javaslattal élt jelentéseiben. Ennek ellenére nem történt változás a diszkriminatív jogszabályi környezetben.

7.               Panaszosok fel kívánják hívni a figyelmet mindazon körülményekre, amelyek indokolttá teszik az afáziával élők anyagi támogatását. Egyrészt az afáziát előidéző esemény (pl. stroke) után a páciensek kórházi ellátásával nem ér véget a betegek kezelése: az afáziások állapotában több szakorvos tartós együttműködésével érhető el javulás, ennek megfelelően a kezeléseket a kórházból hazatérve is folytatni kell, ezek pedig jelentős költségekkel járnak. Másrészt jelentős nehézségeket okoz, hogy mivel az afáziás betegek önellátásra való képessége csökkent mértékű, nehezebben tudnak magukról gondoskodni, ezért sok esetben egy családtagjuknak otthon kell maradnia a beteggel, ez pedig az érintett családtag keresetkiesésével jár. Mindemellett harmadrészt magának az afáziás betegnek a korábbi jövedelmétől is elesik ő és a családja, hiszen az afáziások a kórházból kikerülve nem tudnak visszamenni korábbi munkahelyükre, nem tudják tovább végezni korábbi munkájukat. Mindezek a keresetkiesések a váratlanul és ugrásszerűen megnövekedett költségekkel együtt súlyos anyagi terhet jelentenek, ami egyértelműen indokolttá tenné az állam részéről történő támogatásukat – más fogyatékkal élők támogatásával azonos módon.

8.               Jelenleg az anyagi támogatás kizárólag a segítő szervezetek – így az afáziával élők vonatkozásában az Afázia Egyesület – részére a központi költségvetésből nyújtott támogatás révén valósul meg, azonban ez a támogatási forma is csak 2015 óta illeti meg a szervezetet, 2017-ben pedig az összege az addigi 5 millió forintos tételről 7 millió forintra emelkedett. Ez a segítő szervezeti támogatás azonban értelemszerűen nem pótolhatja az egyénileg igényelhető fogyatékossági támogatást, és nem egyenlíti ki az afáziásoknak a fogyatékossági támogatásból való kizártsága okozta hátrányát – már csak azért sem, mert az egyesületeknek is tagdíjat kell szedniük a betegektől (ebben Panaszosok is érintettek) a működési költségek fedezése érdekében.

 

II.             A magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog sérelme – az Egyezmény 8. Cikkének sérelme

9.               Az Egyezmény biztosítja a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot. A 8. Cikk szerint: „1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. 2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”

10.            Az Egyezmény 8. Cikke által védett kör tehát igen heterogén: a családi élet, a magánélet védelme, valamint a lakás és a levelezés tiszteletben tartásához való jog is ide tartozik. A Bíróság esetjoga értelmében az Egyezmény 8. Cikkében foglalt magánszféra, magánélet fogalmát kiterjesztően kell értelmezni (Peck v. United Kingdom, no. 44647/98, 28 January 2003, § 55). Ez vonatkozhat a jogalany erkölcsi integritására és társadalmi identitására is (Mikulić v. Croatia, no. 53176/99, judgement of 7 February 2002, § 53). A Bíróság az R.B. v. Hungary ügyben (no. 64602/12, judgement of 12 April 2016) ismét megállapította, hogy a magánélethez való jog a 8. Cikk értelmezésében nem egy körülhatárolt, pontos definícióval leírható jogosultság. A személy autonómiája egy fontos alapvetése az egyezményes jog által biztosított élethelyzeteknek. Ebből kifolyólag a 8. Cikk kiterjed az egyén fizikai, pszichológiai és szociológiai identitásának különböző aspektusaira (§ 78).

11.            A 8. cikk jelen esetre vonatkoztathatósága kapcsán jelentős, hogy bár az Egyezményből nem következik az ingyenes egészségügyi ellátásra való jogosultság vagy ennek az elvárhatósága, a Bíróság több esetben a 8. Cikk tárgyi hatálya alá esőnek tekintett olyan beadványokat, melyek tárgya fogyatékossággal élő személyek életminőségét befolyásoló tényezők állam általi pénzbeli támogatása volt (ld. pl. Zehnalová and Zehnal, no. 38621/97; Sentges v. the Netherlands, no. 27677/02, 8 July 2003).

12.            Megjegyzendő továbbá, hogy a Bíróság vonatkozó gyakorlata alapján a 8. cikknek való megfelelés nem kizárólag annyit takar, hogy az államnak tartózkodnia kell a családi- és magánéletbe való beavatkozástól. A családi élet tiszteletben tartása adott esetben az állam pozitív tevőleges magatartásra irányuló kötelezettségét is magában foglalhatja, amelynek a tiszteletben tartás hatékonyságában, valódiságában kell testet öltenie (ld. Hokkanen v. Finland, no. 19823/92, judgement of 23 September 1994, § 55; Cavani v. Hungary, no. 5493/13, judgement of 28 October 2014, § 48).

13.            Az állam ezen tevőleges kötelezettsége a 8. cikkben foglalt jogok biztosítására a Bíróság által régóta következetesen elismert elem és olyan kikristályosodott elv, amely számos eltérő tényállású ügy esetében meg tudta alapozni az érdemi döntést. A Bíróság gyakorlata értelmében habár a 8. cikk lényege az abban foglalt jogok (beavatkozásmentes) tiszteletben tartása, a gyakorlatban ez csak akkor lehet teljes körű, ha szükség esetén az állam hatékonyan biztosítja a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy a magán- és családi élethez kapcsolódó jogok tiszteletben tartása, lehető legmagasabb fokú élvezete megvalósulhasson (többek között ld. Jugheli and Others v. Georgia, no. 38342/05, judgement of 13 July 2017, § 64).

14.            A Bíróság gyakorlata értelmében a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog hatékony érvényesüléséhez szükséges tevőleges kötelezettségek vizsgálata során fontos tényező, hogy megfelelő egyensúlyt kell teremteni az egyén és a közösség versengő érdekei között, és e körben a részes államokat mérlegelési szabadság illeti meg (ld. pl. Zoltán Németh v. Hungary, no. 2943605, judgment of 14 June 2011, § 41; Jugheli and Others v. Georgia, no. 38342/05, judgment of 13 July 2017, § 64).

 

A fenti elvek alkalmazása jelen ügyre

15.            Jelen ügy tényállásából egyértelműen kitűnik, hogy az a magánélet fogalmi körét érinti. A fogyatékossági támogatásra való jogosultság kérdése jelentős befolyással van Panaszosok életminőségére, fizikai jóllétére, hiszen ez a támogatási forma éppen azt szolgálja, hogy a fogyatékossággal élő személyeknek rendelkezésére álljanak olyan anyagi források, amelyekből finanszírozni tudják az állapotuk javítását elősegítő kezeléseket és a mindennapokban való boldogulásukat megkönnyítő eszközöket, és ezáltal a lehető legjobb életminőséget érhessék el, a lehető legönállóbban élhessék az életüket, a lehető legteljesebben módjukban álljon élvezni a magán- és családi élethez való jogukat. Az a tény, hogy habár egyértelműen látszik, hogy Panaszosok állapota indokolná a támogatást, ennek ellenére nem részesülhetnek abban, ugyanígy – ellenkező előjellel, negatívan – kihatással van a magánéletük minőségére: a fizikai javulási lehetőségeiket ennek következtében nem tudják kihasználni, nehezen vagy nem tudják finanszírozni az összes olyan kezelést, ami az egészségjavuláshoz szükséges. Ennek eredményeként a magánéletükben is napról napra mások segítségére szorulnak, és mentális épségük ellenére fizikailag nem tudják elérni az autonómia azon mértékét, ami megfelelő kezelésekkel lehetséges lenne számukra; ez pedig természetesen a családi életükben is nehézségeket okoz, a szociális kapcsolataikat pedig gyakorlatilag ellehetetleníti.

16.            A Bíróság következetes gyakorlata szerint az Egyezmény 8. cikkével kapcsolatban az esetleges sérelmek esetén azt kell vizsgálni, hogy 1. történt-e az állam részéről beavatkozás a magánszférába, 2. amennyiben igen, ez jogszerű volt-e, 3. van-e a sérelmezett intézkedésnek legitimnek tekinthető célja, és 4. a sérelmezett intézkedés ill. bánásmód kapcsán felmerül-e az Egyezmény 8. cikk 2. bekezdésében foglalt valamely ok nyomán az intézkedés demokratikus társadalomban szükséges volta.

17.            Ami az állami beavatkozás illeti, egyértelműen látható, hogy az állam a fogyatékossági támogatás szabályozásával jelentős befolyással van minden érintett magán- és családi életére. Attól függően, hogy az említett jogszabályokban szabott feltételek alapján egy adott személy a fogyatékossági támogatásra jogosultak körébe tartozik-e vagy sem, ez a ráhatás lehet pozitív vagy negatív előjelű egyaránt; azaz a jogosultság a pénzbeli javak révén, a jogosulti körből való kizárás pedig az anyagi juttatástól való elesés révén hat meghatározóan a magánéletre.

18.            A fentiek és a Bíróság gyakorlatának vonatkozó elvei nyomán kijelenthető, hogy az államnak tevőleges kötelezettsége áll fenn a magán- és családi élet zavartalan élvezetéhez szükséges feltételek megteremtése kapcsán. Jelen esetben az állam ezen tevőleges kötelezettségének Panaszosok (és más afáziás személyek) vonatkozásában nem tesz eleget azáltal, hogy elmulaszt ezen fogyatékosságukra tekintettel anyagi segítséget nyújtani nekik, tehát nem teremti meg a megfelelő feltételeket ahhoz és nem támogatja őket abban, hogy Panaszosok a magán- és családi életükben a lehetőségekhez mérten autonóm módon tevékenykedhessenek és élvezhessék jogaikat, szabadságaikat.

19.            Ami a Bíróság vonatkozó gyakorlatának azon követelményét illeti, hogy a pozitív kötelezettségek kapcsán egyensúlyt kell teremteni az egyéni és a közösségi érdekek között, Panaszosok esetében ezek az érdekek sok szempontból egybecsengenek. A társadalomnak is legalább annyira érdeke, hogy az egyének képesek legyenek lehetőségeikkel élve hasznos, autonóm tagjai lenni az állam közösségének, mint maguknak az érintett egyéneknek – ehhez pedig afázia esetében terápiákon és speciális segédeszközökön keresztül vezet az út. Ezeket természetesen finanszírozni kell valamiből, és a fogyatékossági támogatás pontosan ezt a célt kellene, hogy szolgálja; éppen ezért indokolatlan, hogy Panaszosok nem részesülnek a támogatásban, hiszen a saját és a társadalom érdekeit is ez szolgálná leghatékonyabban.

20.            Az állam bizonyos fokú mérlegelési körét illetően Panaszosok meg kívánják jegyezni, hogy az állam valójában akkor húzta meg a saját anyagi határait ezen mérlegelés körében, amikor a fogyatékossági támogatást – helyesen – intézményesítette. Az, hogy ezt követően a támogatásra jogosultak körét úgy határozta meg, hogy a fogyatékos személynek minősülők egyes csoportjai, köztük az afáziások, ne részesülhessenek belőle, a későbbiekben kifejtettek szerint diszkriminatív szabályozás. Azt azonban a támogatás intézménye már maga is alátámasztja, hogy az állam fel- és elismerte a fogyatékossággal élők anyagi támogatásának szükségességét, és az ehhez szükséges anyagi források elkülönítését is képes megvalósítani. Ennek nyomán tehát alaptalan lenne azt állítani, hogy az állam a céljainak és a teljesítőképességének mérlegelése nyomán nem tekinti indokoltnak a fogyatékkal élő személyek támogatását.

21.            Az afáziás betegek súlyosan rászoruló emberek – fogyatékkal élők, ezt maga a magyar állam is elismeri. Öngyógyulásra, önerőből történő rehabilitációra nem képesek. Súlyosan rászorult helyzetük, mely alapvetően kihat magán- és családi életükre – hiszen mind nekik, mind családtagjaiknak mindennapjait alapvetően meghatározó élethelyzetről van szó – az állam oldaláról cselekvést igényel. Az államot széles mérlegelési szabadság illeti meg a mód és mérték tekintetében, de a teljes passzivitás ebben az esetben bizonyosan sérti az Egyezmény 8. Cikkét. Ezt alátámasztja az is, hogy más, hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben lévő csoport esetén az állam fellép és segítő kezet nyújt, az állami feladat és kötelezettség elismert tehát.

22.            A kapott juttatás több szempontból is kihatással lenne a magán-és családi életre. Az egyén életminősége köztudottan nagyban függ az anyagi helyzetétől, a bevételeitől, a munkához való hozzáférésétől. A családi életre, a családi kapcsolatok minőségére szintén egyértelmű hatással van az, hogy mekkora teher hárul egyes családtagokra, legyen szó akár anyagi teherről – azaz arról, hányadmagát kell a fizetéséből eltartania egy családtagnak –, akár időbeli és energiabefektetésről a szerettei javára és érdekében.

23.            Panaszosok esetében a hatályos magyar szabályozás a fent említett negatív előjelű befolyást valósítja meg. Panaszosok a betegségük következtében mindannyian elestek a korábbi munkalehetőségeiktől és az azzal járó jövedelemtől, egészségi állapotuk nem teszi lehetővé számukra, hogy keresőfoglalkozást folytassanak. Ez anyagilag jelentős – és a betegségek kialakulásának módjára tekintettel igencsak váratlan – terhet rótt Panaszosokra és közeli hozzátartozóikra egyaránt; egyrészt a tekintetben, hogy Panaszosok addigi bevételétől hirtelen elesett a család, másrészt mivel a többi keresőképes családtag terhei ezzel arányosan megnövekedtek, harmadrészt pedig annak kapcsán, hogy Panaszosok kiadásai is váratlanul megemelkedtek a rendszeres és szükséges egészségügyi ellátások költségeivel.

24.            Mindemellett a munkához való jog korlátozása is egyértelműen a 8. cikk fogalmi körébe tartozhat, az állam a szabályozás révén pedig jelen esetben jelentősen megnehezíti Panaszosok számára, hogy – a megfelelő anyagi segítséggel a szükséges egészségügyi ellátások igénybevétele révén – a helyzetükben a lehető legnagyobb mértékű egészségjavulást érjék el, legalább részben visszanyerve munkaképességüket, a munkájuk megválasztásához való tényleges jogukat, és nem utolsó sorban keresőképességüket és önellátásra való képességüket.

25.            Megemlítendő továbbá, hogy a Bíróság fentebb idézett gyakorlata értelmében a családi élet tiszteletben tartása adott esetben kifejezett tevőleges magatartás szükségességét is jelentheti az állam részéről; ezen gyakorlatnak pedig előfeltétele, hogy a szabályozás vagy intézkedés hiánya is értékelhető legyen adott esetben úgy, mint az egyén magán- és családi életébe beavatkozást jelentő tényező.

26.            A fentiek alapján tehát egyértelműen kijelenthető, hogy a fogyatékossági támogatás hatályos szabályozása és az a tény, hogy Panaszosok fogyatékossággal élő személyként való elismerésük ellenére nem részesülhetnek a támogatásból, behatással van a magán- és családi életükre.

27.            A Bíróság vonatkozó tesztjének második lépcsője a jogszerűség vizsgálata. Jelen esetben a jogszabályoknak megfelelőség vizsgálata gyakorlatilag értelmezhetetlen, mivel az emberi jogi sérelmek alapját maguk a jogszabályi rendelkezések képezik. (Mindemellett e helyütt fel kívánom hívni a t. Bíróság figyelmét arra/visszautalok arra, hogy a magyar jog fogyatékosság-definíciója nem áll összhangban a 2007. évi XCII. törvénnyel kihirdetett, a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ egyezmény fogalommeghatározásával; szűkebb annál.)

28.            Az egyezménykonformitás vizsgálatának következő lépése annak megállapítása, hogy a sérelmezett intézkedésnek volt-e legitimnek tekinthető célja. Ennek során nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy az afáziával élők – így többek között Panaszosok – és más fogyatékossággal élők között a jogi szabályozás különbséget tesz akként, hogy előbbi kört kirekeszti a fogyatékossági támogatásra jogosultak közül – amint alább részletezésre kerül, ésszerű indok nélkül. Legitimnek lenne tekinthető a szabályozás célja, ha nemzetbiztonsági, közbiztonsági okok, az ország gazdasági jóléte, közegészségügyi érdekek vagy a közerkölcs védelme húzódna meg mögötte. A fogyatékossággal élők egyik csoportjának az anyagi támogatásból való kizárása azonban aligha áll összefüggésben a fenti okok bármelyikével, a szabályozás mögött nem fedezhető fel semmilyen racionális indok, amely legitimmé tenné más típusú fogyatékossággal élőkkel szemben a támogatás megvonását az afáziásoktól – így esetünkben Panaszosoktól is. Panaszosok tisztában vannak azzal, hogy az államnak bizonyos fokú mérlegelési szabadsága van a szabályozás indokait tekintve, jelen esetben azonban ez sem jelenthet kimentést, hiszen a jogszabályi környezetből egyértelműen kitűnik, hogy az állam bizonyos körben kötelezettséget vállalt a fogyatékossággal élő személyek anyagi támogatására, azonban ennek a körnek a határait akként húzta meg, hogy abból indokolatlanul kirekesztette az afáziás betegeket. Elismerve tehát, hogy a szociális ellátások biztosítása körében az államnak viszonylag szabad keze van az erőforrásai elosztásában, Panaszosok álláspontja továbbra is az, hogy jelen esetben – mivel az ellátás biztosítását más fogyatékos személyek esetén az állam teljesíti – a szabályozás azon vonása, hogy kizárja Panaszosokat a támogatotti körből, semmiképpen nem tekinthető legitimnek.

29.            Végül a Bíróság által alkalmazott teszt utolsó elemeként vizsgálandó, hogy a szabályozás, illetve intézkedés szükségesnek tekinthető-e egy demokratikus társadalomban. Habár jelen esetben nincsen olyan legitimnek tekinthető cél, amely a szabályozás mögött meghúzódik, arra az esetre, amennyiben a t. Bíróság bármely okból mégis elfogadhatónak találna valamilyen célt, Panaszosok ki kívánják fejteni, hogy a velük szembeni bánásmód ez esetben sem állja ki a demokratikus társadalomban szükségesség próbáját. A szükségesség követelményének akkor felelne meg egy szabályozás, ha a legitimnek nevezhető cél elérése érdekében nincsen más, enyhébb ill. kevesebb jogsérelmet okozó szabályozási mód vagy intézkedés, amellyel szintén elérhető lenne az adott cél. Ilyen jellegű szorító szükségről jelen esetben nincsen szó – már csak arra tekintettel sem lehet erről szó, hogy amint fentebb kifejtésre került, az állam más fogyatékossággal élők esetében kötelezettséget vállalt anyagi támogatás folyósítására, ebből kitűnik tehát, hogy rendelkezésre állnak a szükséges erőforrások ahhoz, hogy a fogyatékossággal élők anyagi támogatása lehetséges legyen. A szükségesség körében még adott esetben tolerálhatóbb lenne, ha arról lenne szó, hogy a fogyatékkal élők minden csoportja részesül fogyatékossági támogatásban, csak ennek a mértéke eltérő; jelen esetben azonban az aránytalanság olyannyira látványos, hogy míg az egyik személyi kör részesül támogatásban, addig a másik – köztük Panaszosok – teljesen kizárásra kerültek a támogatásból.

30.            Mindemellett megjegyzendő, hogy a Bíróság gyakorlata értelmében nem elegendő a legitim cél és a demokratikus társadalomban szükségesség vonatkozásában a 8. cikk 2. bekezdésében foglaltakra absztraktan hivatkozni; konkrét, az adott ügyre vonatkozó célt és okozati összefüggést, szükségességet kell kimutatni. Panaszosok álláspontja szerint ilyen konkrét cél és szükségesség nem mutatható ki esetükben.

 

III.          A megkülönböztetés tilalmának sérelme - Az Egyezmény 14. Cikkével együtt olvasott 8. Cikkének sérelme

31.            Az Egyezmény deklarálja a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. A 14. Cikk szerint: „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”

32.            A Cikk szövegéből és a Bíróság következetes gyakorlatából is kitűnik, hogy a 14. Cikk alkalmazására csakis egy másik egyezményes joggal való összefüggés esetén van lehetőség, e cikknek ilyen értelemben nincsen önálló léte. A 14. Cikk megsértésének a megállapításához azonban nem szükséges az, hogy az azzal összefüggő másik egyezményes jog sérelmét is megállapítsa külön a Bíróság; elegendő, ha a hátrányos megkülönböztetés olyan emberi jogot érint, amelyre az Egyezmény tárgyi hatálya kiterjed (ld. pl. Abdulaziz, Cabales and Balkandali v. the United Kingdom, no. 9214/80, 9473/81, 9474/81, judgement of 28 May 1985, §71).

33.            A Bíróság gyakorlatában hangsúlyos és jelen esetben jelentős elem továbbá, hogy az Egyezménynek való megfelelést a tényleges és hatékony jogvédelem talaján vizsgálja, azaz az Egyezményt a mindenkori valós és aktuális körülmények fényében kell értelmezni, az illuzórikus jogvédelem, a látszatra meglévő, azonban nem hatékony garanciák nem elégségesek ahhoz, hogy az Egyezménynek való megfelelés megállapítható legyen (Glor v. Switzerland, no. 13444/04, judgement of 30 April 2009, § 76).

34.            A Bíróság gyakorlata alapján nem minden megkülönböztető bánásmód valósítja meg a 14. Cikk sérelmét; ennek megállapítására akkor kerül sor, ha azonos vagy hasonló helyzetben lévő személyekkel szembeni bánásmódban diszkriminatív módon kerül sor különbségtételre – azaz a különbségtétel önkényes, nincsen objektív és ésszerű indoka. Nem elegendő tehát az egyezménykonform bánásmódhoz az, ha a megkülönböztetésnek van legitim célja; az is szükséges, hogy a megkülönböztetés objektíve szükséges és arányos legyen (Weller v. Hungary, no. 44399/05, judgement of 31 March 2009, § 27).

35.            A bizonyítás terhe a Bíróság gyakorlata alapján megoszlik: a diszkrimináció tényét elsősorban a kérelmezőnek kell bizonyítania, míg a különbségtétel ésszerű indokon alapuló voltának alátámasztása az államot terheli.

A fenti elvek alkalmazása jelen ügyre

36.            Jelen ügyben a Bíróság vonatkozó gyakorlata alapján egyértelműen megállapítható a 8. Cikkben foglalt magán- és családi élethez való jog érintettsége; ehelyütt az elhangzottak megismétlése nélkül visszautalnék a korábban, a 8. Cikk sérelme kapcsán kifejtettekre (X-Y. pont). A fogyatékossági támogatásra jogosultak köréből való kizárásuk Panaszosok magán- és családi életének minőségét alapvetően befolyásolja.

37.            A Bíróság többek között a Glor v. Switzerland (no. 13444/04, judgement of 30 April 2009) ügyben adókérdés kapcsán megállapította, hogy az is a 8. Cikk hatálya alá tartozónak tekintendő, ha elsősorban pénzügyi következmények révén van hatással az egyén privát életére egy, az egyén befolyásán kívüli állami intézkedés. Utalt továbbá arra is, hogy a „családi élet” kifejezés nem kizárólag szociális, morális, kulturális jelentéssel bír, ezen túl van anyagi vonzata is (§ 54). Panaszosok esetében is egyértelműen ilyen, a magán- és családi életre, családi és más szociális kapcsolatokra kiható pénzügyi következményről van szó a fogyatékossági támogatáshoz való hozzáférésük kizárása kapcsán.

38.            Annak tisztázása után, hogy fennáll a kapcsolat a 14. Cikken túl másik egyezményes cikk hatálya alá tartozó emberi joggal is, következő lépésként azt kell megvizsgálni, szó van-e jelen esetben összehasonlítható helyzetben lévő személyek csoportjáról és fennáll-e köztük különbségtétel.

39.            Amint a hatályos magyar szabályozás fenti bemutatásából kitűnik, az afáziás betegek beletartoznak a fogyatékos személyek körébe, tehát maga a jogszabály is homogén csoportként kezeli azokat a személyeket, akik valamilyen fogyatékossággal élnek, és a Fot. preambuluma értelmében a hátrányaik enyhítése, esélyegyenlőségük megalapozása a szabályozás célja – minden érintett hátrányainak enyhítése és esélyegyenlőségének megalapozása, nem csupán közülük bizonyos személyeké. A jogszabály azonban a fogyatékossági támogatásra való jogosultság kifejtésénél egy újabb csoportot képez a fogyatékos személyeken belül, és a hátrányokat enyhítő, esélyegyenlőséget segítő támogatást csak a fogyatékos személyek körén belül bizonyos fogyatékossággal élőknek teszi elérhetővé. A disztingválás valójában – azzal ellentétben, amit az elnevezés sugall – nem csupán a fogyatékosság súlyosságán alapul, hanem a típusán is, azaz a kommunikációs fogyatékossággal élőket kizárja a taxatív felsorolásból. (Ehelyütt fel kívánom hívni t. Bíróság figyelmét arra is, hogy a fogyatékosság súlyossága sem feltétlenül tekinthető legitim indoknak a különbségtételre, ahogyan az a fentebb hivatkozott Glor v. Switzerland ügyben is mérlegelésre került.) Egyértelműen megfigyelhető tehát a csoportképzés, és a fogyatékossággal élők csoportján belül a fogyatékossági támogatásra való jogosultság kapcsán a különbségtétel is.

40.            Következő vizsgálati lépcsőként annak az eldöntése szükséges, hogy más fogyatékkal élők és az afáziás Panaszosok között a különbségtétel önkényes-e vagy sem. A Panaszosokkal szembeni megkülönböztető bánásmód már a Bíróság tesztjének az objektív igazolást igénylő pontján megbukik, hiszen nem található olyan legitimnek tekinthető indok, amely alátámasztaná, hogy valamilyen méltányosnak vagy szükségesnek nevezhető cél érdekében van szükség arra, hogy a kommunikációs fogyatékosságban szenvedő Panaszosok ne részesülhessenek fogyatékossági támogatásban, míg szintén fogyatékossággal élő látási, hallási, értelmi stb. fogyatékossággal élő társaik igen. Racionálisnak nevezhető indoka sincsen a különbségtételnek, hiszen a más típusú fogyatékossággal élők támogatása jelzi, hogy rendelkezésre állnak a szükséges pénzbeli források erre a szociális támogatásra, Panaszosok és afáziás társaik részére mégsem juttatnak ezekből a forrásokból. Nincsen tehát semmilyen, józan ész szerint nyilvánvaló alapja annak, hogy Panaszosok, akiknek a betegsége olyan súlyok, hogy a korábbi életvitelüket teljesen ellehetetlenítette és elérhetetlenné tette számukra, ne részesüljenek abból a támogatásból, amely egy kifejezetten a fogyatékosság miatti speciális terhek enyhítését célzó jogintézmény.

41.            Mint fentebb kifejtettük, a Bíróság gyakorlata alapján a magán- és családi élet védelmét illetően az államnak bizonyos esetekben tevőleges kötelezettségei is vannak, és csak azok a jogvédelmi eszközök minősülnek az Egyezménynek megfelelőnek, amik tényleges és hatékony védelmet jelentenek. A hatályos magyar szabályozás eredményeképp ezt a hatékonysági elvárást nem teljesíti a Panaszosokkal szembeni bánásmód. Az, hogy a Fot. a fogyatékossággal élők körébe veszi az afáziás Panaszosokat is, azonban az életminőségüket segítő, a fogyatékosság ténye alapján járó tényleges támogatástól már megfosztja őket, csupán illuzórikus, látványjogvédelmet valósít meg, nem segíti elő tényleges esélyegyenlőségük biztosítását, állapotuk javítását, társadalmi hátrányaik kiküszöbölését.

 

IV.           Kérelem

 

42.            Panaszosok kérik t. Bíróságot, hogy állapítsa meg az Egyezmény 8. Cikkének, továbbá a 8. Cikkel együtt olvasott 14. Cikkének sérelmét és állapítson meg jogsérelmeik tekintetében igazságos elégtételt vagyoni és nemvagyoni kártérítés, valamint az eljárások során felmerült költségeik tekintetében, melynek pontos mértékéről Panaszosok később kívánnak nyilatkozni.



From: Dániel Karsai [mailto:karsai.daniel@drkarsai.hu]
Sent: Wednesday, November 13, 2019 10:39 AM
To: Dallos Zsuzsanna <dallos.zsuzsanna@upcmail.hu>
Cc: d.zsuzsanna@aphasie.hu; Flóra Kollarics <kollarics.flora@drkarsai.hu>
Subject: Strasbourgi elutasítás

 

Tisztelt Asszonyom,

 

sajnos rossz hírt kaptunk Strasbourgból, a Bíróság a csatolt végzésével elutasította az Önök beadványát, nem tartva azt „az Egyezmény tárgyi hatálya alá tartozónak”. A Bíróság döntése előtt teljesen értetlenül állok, a beadványt újraolvasva mind a tényállásból, mind a jogi érvelésből egyértelműen kitűnik, hogy hasonló ügyekkel korábban érdemben foglalkozott a Bíróság. A dolog nagyon elkeserít, ugyanis a Bíróság döntése végleges, az ellen további panasznak, fellebbezésnek nincsen helye.

 

Üdvözlettel,

 

dr. Karsai Dániel, ügyvéd

Karsai Dániel Ügyvédi Iroda

1056 Budapest, Nyáry Pál utca 10.

 

mobil: 00-36-30-213-95-61

  fax: 00-36-1-700-45-73

 

2019. március 31., vasárnap

Ez egy új sorozat, "az afáziás betegek élete fél percben".

Ez egy új sorozat, "az afáziás betegek élete fél percben". Ezeknek a betegeknek a foglalkozásait 3-4-5 éve Nagy Katalin Kitti logopédus vezeti.



2019. február 18., hétfő

Élet az agyvérzés után: belül ugyanaz


Élet az agyvérzés után: belül ugyanaz
szerző
Kránicz Dorottya
publikálva
Magyarországon rengeteg a sztrókos eset, a következményekről, különösen a lelki tünetekről mégis alig tudunk valamit. A posztsztrók depresszió visszavetheti a felépülést, és halálhoz is vezethet – ellenszer nemcsak a pszichiátriai kezelés lehet, de a támogató környezet is.
Andrea 2012. május 9-én tornázni indult kedvenc fitneszstúdiójába, és bár már az óra kezdetén érzett egy kis fájdalmat az arca oldalsó részén, nem foglalkozott vele. Alig öt perc múlva összeesett, nem tudott megszólalni, végtagjai felmondták a szolgálatot. Az edzőteremhez mentőt hívtak, és a 43 éves nőt a Dél-pesti Kórházba szállították, ahonnan a sokáig tanácskozó orvosok végül átküldték az amerikai úti Országos Klinikai Idegtudományi Intézetbe. Mire betolták az első CT-vizsgálatra, már majdnem 4 óra telt el az agyi érelzáródás óta, az egészségügy lomhasága pedig értékes idegsejtekbe került Andreának.
Amikor jobban lett, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben (OORI) kapott helyet, amiért a mai napig hálás. Azt mondja, ott rengeteget tettek a gyógyulásáért, és friss szerelme, a néhány folyosóval arrébb lábadozó Józsi is motiválta, aki már az első nap kiszúrta magának, ahogy kitolták őt a kórházi ágyon. „Amikor nem tudtam beszélni, Józsi beszélt hozzám, én pedig hallgattam. Mindennap találkoztunk, és ez sok erőt adott” – meséli Andrea.
Bár azt hitte, a nehezén túl van, a mélypont csak akkor jött el, mikor hazatért az otthonába. A 140 négyzetméteres családi ház akadálypályává vált a mozgással és beszéddel még mindig küszködő asszonynak, felnőtt lányait pedig nem szerette volna állandó segítségkéréssel terhelni. A korábban mindig jókedvű nő a sztrók után majdnem fél évvel öngyilkosságot kísérelt meg.

„Arra gondoltam: miért nem haltam meg? Kötéltáncot jártam az élni akarás és a halál között, eszembe jutottak a lányaim, de azt mondtam magamnak, úgyis felnőttek már. Bevettem nagyon sok gyógyszert, lefeküdtem az ágyba, és vártam. Aztán eldöntöttem, hogy nem fogom eldobni az életem. Hánytam, és szerencsém volt, épp jött a tb-s gyógytornász, aki kihívta a mentőket.”
Andrea akkor határozta el, hogy küzdeni fog. Jógára, úszásra, akupunktúrára kezdett járni, most is büszkén sorolja, mennyi elfoglaltsága van. Rendszeresen megy manikűröshöz is, bár vagy fél tucat elutasította, mire megtalálta azt, aki hajlandó megcsinálni bénult kezét is. Fontos neki, hogy jól érezze magát a bő­ré­ben, és továbbra is nőies maradjon. Mosolyogva idézi fel: a sztrók-túlélők csoportjában, amelynek évek óta aktív tagja, már volt olyan férfi, akit vonzerejével tudott motiválni a gyógyulásra. Egyébként továbbra is várja a szerelmet, még esküvőt is el tud képzelni – nyitott mindenre, amit az élet tartogat neki.
„De nyugodt vagyok, tényleg”
Ha a túlsúlyt, dohányzást vagy alkoholfogyasztást vizsgáló nemzetközi listákat és az azokon elfoglalt dobogós helyünket vesszük, nem meglepő, hogy Magyarországon évente körülbelül 30 és 40 ezer közötti sztrókos esetet regisztrálnak, azaz e téren is az „élmezőnyben” vagyunk.
Noha a sztrók a harmadik vezető halálok hazánkban, a köztudatban alig él valami a megelőzéséről vagy a következményeiről. A nagyobb médiavisszhang olykor azért segít: látványos példája volt ennek Kulka János 2016-os sztrókja, amely ráirányította a figyelmet az afáziára – olyannyira, hogy a rehabilitációval foglalkozó orvosok és az afáziás betegek a mai napig hálálkodva beszélnek a nyilvánosság elé kiálló színészről.
Az afázia azonban csupán az egyik lehetséges következmény, ráadásul ennek is több fajtája van: Kulka a motoros, más néven Broca-afáziában szenved, ami azt jelenti, hogy a beszédértés ép marad, a beszédtervező és -produkáló rendszer azonban sérül. Ezzel ellentétben a szenzoros vagy Wernicke-afáziánál a beszédértés vész el, míg a beszédképzés továbbra is jól megy, ezért a beteg folyamatosan beszél, de a beszédének nincs értelme.
Megjelenhetnek különféle apraxiák, az akaratlagos mozgás zavarai is. Az öltözködési apraxiában szenvedők a karjukra próbálják felhúzni a nadrágot, az ideomotoros apraxiás pedig csak elmondani tudja, hogyan kell fogat mosni, de ha meg kell mutatnia, már a fogkefe szárára nyomja a fogkrémet, ezekben az esetekben ugyanis a begyakorlott mozgásminták kivitelezése károsodik. A neglect szindrómás beteg nem vesz tudomást a tér egyik oldaláról, aminek egyik látványos jele lehet, hogy csak a tányérja egyik felén lévő ételt eszi meg.
Ez csak néhány a populáris orvosi irodalomban is gyakran tárgyalt „kuriózumok” közül, ezeknél jóval ismertebb például a bénulás, ami akár végleg kerekes székbe kényszerítheti a sztrókot túlélőket. A legkevesebb szó mégis a sztrók lelki vetületéről esik, pedig a fentiek fényében nem nehéz belátni, milyen érzelmi terhet róhatnak az emberre a fizikai problémák. A posztsztrók depresszió (PSD) enyhébb vagy súlyosabb formája becslések szerint a betegek 20–60 százalékát érinti, és nemcsak a rehabilitációt nehezíti, de a maradványtünetek mennyiségét és a halálozás valószínűségét is fokozhatja.
Kulka János az afázia mellett erről is többször beszélt, például amikor viccelődve az „alkoholista vagyok” kijelentéssel felelt a hangulatát puhatoló kérdésekre. Most, a sztrók után két és fél évvel azt mondja, a kedve labilis, de alapvetően nyugodtnak érzi magát: „Kínomban nevetek, tudod? De nyugodt vagyok, tényleg. Teljesen bamba vagyok, mégis játszom a néma szerepet.”


Az érzelmi nehézségek ellenére Kulka közvetlenül a sztrók után sem járt és most sem fordul pszichológushoz, „terápiáját” leginkább a végig mellette álló nővére, labrador kutyája és a humor segítik. Zavarbaejtő őszinteséggel mesél arról, hogy régi ismerősei vonakodva telefonálnak, mert hiába tudják, hogy „belül” ugyanaz, mégsem mernek igazán beszélgetni vele. Meg arról, hogyan próbálja kirángatni magát a nehézségekkel teli hétköznapokból.
„Ha arra gondolok, hogy depressziós vagyok, egyedül vagyok, nincs családom, minek élni, azt mondom: na, János, baszd meg! Magamat gyógyítom. Ellátom magam, jókedvű vagyok, ha depressziós vagyok, rászólok magamra.” Életigenlését igazolja, hogy megváltoztatva korábbi elhatározását, újra színpadra állt, fellép az Árvácskában, és egy Csehov-darabban is feltűnik majd, emellett a sztrókos betegeknek és családtagjaiknak szóló információs honlap, az Életrevalók létrehozásában is részt vesz.
Nem csak rosszkedv
Fazekas Gábor, az OORI sztrók utáni rehabilitációs osztályának főorvosa is megerősíti, hogy gyakran találkoznak a PSD-vel: a 40 ágyas osztályon jelenleg a betegek fele-háromnegyede küzd ezzel a problémával. A neurológus és rehabilitációs szakorvos szerint a depresszió kezelése épp olyan fontos része a rehabilitációnak, mint a mozgás vagy a beszéd visszanyerése, ezért is dolgozik együtt a gyógytornászból, a mindennapos mozgásokat gyakoroltató ergoterapeutából, logopédusból, neuropszichológusból és pszichológusból álló team.

„Elengedhetetlen, hogy párhuzamosan foglalkozzunk a különböző műkö­dés­zavarokkal, hiszen ezek hatnak is egymásra. Egy depressziós beteggel nagyon nehéz például mozgásterápiát végezni, ugyanakkor egy pszichoterápiás folyamat is megköveteli, hogy képes legyen fél órát ülni. A rehabilitáció egyik legfontosabb jellemzője, hogy a beteg aktív részvételére épít: a szakemberek segítik és vezetik, de alapvetően neki kell újratanulnia a dolgokat. Ezért nagyon nem mindegy, milyen állapotban van hangulati szempontból. Nemcsak azért küzdünk, hogy ne legyen rosszkedve a betegnek, hanem azért is, hogy be tudjuk vonni a szükséges terápiákba.”
Tünettanát tekintve a PSD nem különbözik a „hagyományos” depressziótól, ugyanúgy indítékszegénység, befelé fordulás, levertség, súlyosabb esetben anhedónia (örömtelenség) és abúlia (kóros akarathiány) jellemzik. Az viszont már fontos különbség, hogy a depresszió lehet endogén (a sztrók miatt organikusan kialakuló) vagy reaktív (a helyzetre adott „lelki válaszként” megjelenő) tünetegyüttes.
Szabó Gábor, az osztály neuropszichológusa megemlíti például a pszeudodepressziós szindrómát, amely annyira hasonlít a depresszióra, hogy csak agyi képalkotó eljárás segítségével lehet biztosan megkülönböztetni a kettőt. „Ez a tünetegyüttes jellegzetesen a prefrontális lebeny sérülése esetén szokott megjelenni, ezt is érdemes kivizsgálni, ha depressziós tüneteket figyelünk meg egy betegnél.
Maga a sztrók is áthangolhatja az agy biokémiáját. Fontos lehet a családi háttér felmérése is, ugyanakkor nem árt észben tartani, hogy egy ilyen súlyos, halálközeli élményre bármelyik egészséges ember reagálhat depresszióval.” Mivel a sztrók sok funkciót érintő, úgynevezett „összetett fogyatékosságot” okoz, rá­adásul a sérülés lokalizációjától, kiterjedtségétől függően nagyon sokféle lehet, mindig személyre szabott terápiára kell törekedni. Csakhogy a túlélők számára még egy pszichoterápiás ülés is komoly kihívásokat jelenthet.
Nehezített terep
A motivációhiány miatt eleve nehéz lehet terápiára bírni egy depressziós személyt, de a sztrók utáni állapotban más akadályok is felmerülhetnek. Az afázia – legyen szó a beszéd­értés vagy -képzés zavaráról – súlyos esetben lehetetlenné teszi a kommunikációra építő „beszélgetős terápiát”, de ahogy Fazekas Gábor is említette, a mozgás rehabilitációjában is el kell jutni odáig, hogy a beteg képes legyen fulladás vagy egyéb nehézségek nélkül végigülni fél-egy órát.
„Az is minden rehabilitáció alapfeltétele, hogy megfelelő megértési képessége legyen a betegnek” – magyarázza a főorvos. „A rehabilitációs teamek hetente tartanak megbeszélést, ahol együtt döntik el, érettnek látják-e a beteget valamilyen pszichoterápiára.” Ha a beteg nem kommunikál, de észreveszik rajta a PSD látható jeleit, még mindig kaphat gyógyszeres kezelést, amiről szükség esetén pszichiáterek bevonásával döntenek. Közben pedig folyamatosan dolgoznak a képességei visszanyerésén, hogy más terápiás módszerekbe is bevonhassák. Már amennyire az idő engedi.
Az OORI rehabilitációs osztályán átlagosan 4–6 hétig gyógyulnak a betegek, ami inkább a rövid távú terápiás módszerek kipróbálására vagy a pszichoterápiás folyamat első lépéseire ad lehetőséget. Rengeteg probléma éppen a hazatérés után merülhet fel, hiszen a rehabilitációs osztály sok szempontból védett környezet. Sokan – akárcsak Andrea – akkor szembesülnek igazán megváltozott képességeik korlátaival, amikor visszatérnek hétköznapi életükbe, ha egyáltalán sikerül megtartani eredeti állásukat, vagy akár elvégezni ugyanazokat a hétköznapi feladatokat, amelyek a korábbi rutinhoz képest óriási erőfeszítést igénylő kihívásokká váltak.
Szabó Gábor szerint gyakori, hogy a betegek egyfajta mágikus gondolkodással abban reménykednek, hogy az ismerős otthoni környezetben beindul a felépülés, de ez sokszor vezet csalódáshoz. A pszichoterápiás munka oroszlánrésze tehát a kórház falain kívülre maradna – csakhogy Magyarországon az otthoni terápiás ellátás a legtöbbek számára nem hozzáférhető. A privát terapeuták csak azoknál jöhetnek szóba, akiknek nem jelent gondot kifizetni a 10–20 ezer forintos óradíjakat, a többiek a rendkívül esetleges kapacitású kerületi pszichiátriai gondozókra vagy a szintén emberi erőforrás hiányával küszködő alapítványokra vannak utalva.
Az OORI ugyan igyekszik néhány telefonhívással segíteni a beteget lakóközösségéhez közeli pszichológusok felkutatásában, vagy egyedi esetekben ambuláns terápiás ellátás biztosításával, de azt ők is elismerik, hogy nem könnyű a helyzet.
Fazekas Gábor a terápia mellett hangsúlyozza a családi támogatás fontosságát is. Zsuzsa 2014-ben veszítette el férjét sztrókban, de az­óta is a Stroke-os hősök és szeretteik Facebook-csoport adminisztrátora. Szerinte a hozzátartozóknak is nehéz dolguk van, hiszen a legtöbb információt maguknak kell összeszedniük – Zsuzsa például könyvtárosként nagyon hiányolja a sztrókban érintetteknek szóló segítő könyveket. Ha a sztrókos rokon súlyos állapotban van, szinte minden feladat a hozzátartozóra hárul.


Ahogy Zsuzsa fogalmaz, „helyette kell lelkesnek és motiváltnak lenni” – ez pedig számukra is nagy teher. „Ha nem elég látványos a javulás, könnyedén belefáradhat az ember. Pedig támogató család nélkül nagyon nehéz helyzetben van az érintett. Ha a felépülés azon múlna, amennyi energiát a hozzátartozó beletesz, akkor egy hónap alatt meggyógyulhatna mindenki.” A család tehát életmentő lehet, de sok betegnek még ennél is többet segíthet, ha más túlélőktől kap tanácsokat.
Túlélők klubja
Az OORI-ban révészeknek nevezik azokat az egykori betegeket, akik a kórházba visszajárva igyekeznek átsegíteni a rehabilitációban lévőket a nehézségeiken. A tapasztalati szakértők vagy egyszerűen „sorstársak” szerepe azért is fontos, mert egymástól bátrabban kérdeznek a betegek, és gyakran hitelesebbnek érzik a válaszokat is.
A Strokeinfo Alapítvány havonta kétszer tartja meg Stroke-túlélő Klubját egy belvárosi könyvtárban. A február közepére eső alkalom az első volt a karácsonyi szünet után, így a 14 fős társaság az ünnepi menü és az ajándékok megbeszélésével nyitott, de hamar áttértek hétköznapi problémáikra. Az egyik legtöbbször előkerülő téma a munka volt: Attila korábban reklámszakemberként dolgozott, sztrókja óta viszont nem talál állást.


Azt mondja, már három állásbörzére is elment, de sehol sem talált testhezálló munkakört – legutóbb az egyedüli lehetőség egy postai állás lett volna. A kimondottan megváltozott munkaképességűeknek szánt rehabjob.hu oldalra is felment, de az ottani „álláslehetőségek” fül alatt csak üres mezőt látott, ez egyébként akkor is így volt, amikor a cikk írásakor ellenőriztem.
A másik jellegzetes problémakör az emberi kapcsolatokat érinti: sokan számolnak be Kulkához hasonlóan az elpárolgó barátokról, de van, akinek egész családi életét felborította a sztrók. Zoltán korábban állatorvosként dolgozott, de három sztrókja után most teljesen beszédképtelen. Telefonjába pötyögve meséli, hogy elhagyta a felesége, és hogy már felnőtt gyerekei sem igazán látogatják.
Persze a találkozó távolról sem csak a panaszkodásról szól. Miklós a feleségével érkezett, aki lelkesen újságolja, hogy férjét felkeresték régi solymász barátai, a súlyos afáziával küzdő férfi pedig főleg kézzel-lábbal mutogatva, de már néhány szóval (főleg jóízű káromkodásokkal) megtámogatva idéz fel egy régi vadászsztorit, amikor csíkos vadmalacok kerültek a Trabant csomagtartójába. A tagok megdicsérik, azt mondják, sosem látták még így nevetni.
A beszélgetést vezető Sarkadi Gabriella, a Strokeinfo Alapítvány alapítója – maga is sztrók­túlélő – szerint a csoport lényege épp az, hogy a tagok támogassák egymást, megosszák a rehabilitációs lehetőségekre vonatkozó információikat, miközben motiválják is egymást. „Nagyon fontos, hogy olyanok közt lehessünk, akik megértik, milyen cipőben járunk” – magyarázza.
A csoporttagok közül többen is küzdöttek, küzdenek PSD-vel, ezek az alkalmak pedig terápiának is jók, különösen, hogy sokaknak nincs is lehetőségük mást igénybe venni.
A legtöbben arról számolnak be, hogy a rehabilitációs osztályokon egyáltalán nem foglalkoztak velük pszichológusok, terapeutát találni pedig nehéz és drága – és a többnyire rokkantnyugdíjból élő sztróktúlélőket általában nem veti fel a pénz.
Sarkadi Gabriella sem igazán bírja már (sem anyagilag, sem erővel) a rengeteg munkát, amit lelkesedésből tesz bele az alapítványba, persze azért az idén is szervez tábort, ahol a sztróktúlélők a terápiás foglalkozások mellett gyakorolhatják a meditációt, és kézműves programokon is részt vesznek.
De járnak közösen moziba, kávézókba és kirándulásokra is. Az alapítvány vezetője örülne neki, ha állami támogatást és nagyobb társadalmi figyelmet kapnának, de továbbra is hisz az önsegítés és a közösség gyógyító erejében: „Ha nem rángatod meg a saját grabancodat, senki nem fog kirángatni. Lehet panaszkodni, de igenis törekedni kell az olyan lehetőségek felkutatására, amik beválnak nekünk. A rehabilitáció mögött elképesztő munka van: aki ránéz az MR-felvételemre és rám, nem hiszi el, hogy az az agy hozzám tartozik. Mi azért nagyon tudunk küzdeni.”
szerző
Kránicz Dorottya
publikálva
2019/9. (02. 28.)