Váratlan fordulat - Egy oldal az agyvérzésről a saját szemszögemből.

 Üdv Mindenkinek!

Engedjétek meg, hogy tegezzelek titeket! Köszönöm! Ricsi vagyok, 36 éves, 2 gyermek édesapja. Azzal kezdeném, hogy ez az egész internetesdi nagyon új nekem!Ilyesmire még nem használtam a netet soha. Soha nem voltam azaz ember, aki ilyesmivel foglalkozik. Egészen addig a napig! 2020.02.09. Azon a napon teljesen felfordult körülöttem minden! Megváltozott minden, és most úgy érzem, hogy akármennyire is szeretném és küzdök érte, már sohasem lesz(ek) a régi. Azon a napon kaptam egy agyalapi vérzést. Az agytörzsben lett egy közel 2 cm átmérőjű bevérzés, amit az orvosok nem tudtak műteni! Szóval ez az apró 2 cm-es bevérzés megváltoztatott mindent, amit addig természetesnek és totál alap dolgoknak hittem. Most már tudom, hogy semmi sem az. Még mindig újra kell tanulnom bizonyos dolgokat mert nagyon sok mindent kitörölt az agyvérzés az emlékezetemből. Ezt a tanulási folyamatot, küzdelmet szeretném megosztani veletek, mert tudom, hogy nem csak én vagyok ebben a helyzetben és azt is tudom már, hogy néhány pozitív gondolat, tanács vagy tett milyen sokat számít. Most már tudom azt is, hogy a suliban egy dolgozat, a munkahelyen egy adott feladat vagy otthon a feleségem által megvalósítani kívánt ötlet valójában nem is nehéz. Innen, ebből a helyzetből kihozni a legtöbbet és a legjobbat na ez nehéz. De már azt is tudom, hogy nem lehetetlen!!!

1.rész

A 2020-as év míg élek emlékezetes marad számomra. És nem a covidra gondolok! Az sem egyszerű, de számomra ez annál sokkal durvább. Addig a napig azt sem tudtam, hogy mi az a félelem. Annál jobban se addig sem pedig azóta nem féltem.

2020.02.09-én délelőtt éppen a tetőtérben dolgoztam. Egy normál vasárnapi nap. Az akkor alig 7 éves kislányom játszott mellettem. Semmim sem fájt, nem szedtem semmiféle gyógyszert nem volt semmiféle előjele és egyszercsak elkezdett égni a szemem! Ennyire még soha! Arra gondoltam, hogy amóniamérgezést kaptam mert épp egy wc kagylót építettem be! Azonnal ablakot nyitottam, hogy kiszellőztessek és szerettem volna megmosni az arcom de az már nagyon nehezen ment. Közben a kislányomnak szóltam, hogy szóljon a feleségemnek, hogy rosszul vagyok. Akkor még mindig mérgezésre gondoltam. Tejet ittam, de azonnal ki is hánytam. Amikor kezdtek lebénulni a kezeim és lábaim, akkor már tudtam, hogy nem mérgezés! Olyan szinten lebénultam kb. 10 perc alatt, hogy segítséggel sem tudtam lemenni az emeletről. Hívták a mentőt. Mire a mentő kiért már beszélni sem tudtam. Láttam mindent, hallottam mindent de azonkívül semmi!

A mentőorvos rámnézett és megdícsért, hogy "milyen szép agyvérzésem van". Egyből infuzió, addig senki sehova!!! Én úgy gondolom, hogy ez az egyik mozzanat, aminek az életem köszönhetem. A mentősök és az infúzió! Időben jöttek és ránézésre tudta, hogy mi a baj! Köszönöm nekik! Miután lefolyt az infúzió, az apósom, egy jó barátom és a mentősök együttes erejével lecsúsztattak az emeletről! Gipszkartonon csúszva, kötéllel átkötve leeresztettek a lépcsőn, hogy kórházba vigyenek. Rettenetesen féltem! Bőgtem mint egy kisgyerek! Betettek a mentőbe. Közben megfogta a feleségem a kezem  és én sírás közben, nyökögve annyit mondtam neki, hogy nagyon félek! Próbálta a mentős megnyugtatni a feleségem és mondta neki, hogy pár nap és itthon leszek. Becsukták az ajtót és elindultunk. Elindultam egy olyan úton, aminek most már egy éve nem értem a végére!

2.rész

A Tés-Várpalota közötti útszakasz még megvan, képben vagyok, nézegelődtem. Várpalota-Veszprém totál kiesett csak az érkezéskor tértem magamhoz. A sürgősségi vizsgálatokra nagyjából emlékszem és tudom azt is, hogy akkor találkoztam először a leendő kezelő orvosommal. Ő volt aznap a sürgősségin az ügyeletes orvos. Neurológus dokiról beszélünk, tehát szerintem ez a második olyan mozzanat, ami pozitív irányba vitte a dolgokat. Rohadt nagy szerencsém volt, de akkor még nem sejtettem. A doki tudta, hogy mit kell csinálni, hisz ez a szakterülete. Vizsgálatok közben elvesztettem az eszméletem vagy elaltattak nem tudom, de kidőltem.

2-3 nap elteltével megmozdultam! Hála Istennek nem lettem alkatrész bár tudom, hogy szó volt róla! Nem tudtam, hogy hol vagyok. Azt hittem, hogy szervkereskedők. Tudom, hogy rólam beszéltek. A szerveimről. Először furcsa álomnak tűnt, amiből az a jóbarát ébresztett fel, aki pár nappal azelőtt segített lecipelni az emeletről. Mint kiderült bent sem volt nálam!!! Pedig tisztán emlékszem, hogy ő állt mellettem!!! Mondta nekem, hogy keljek fel!

Sokáig altattak! Mint utóbb kiderült az orvosok 1%-ot adtak a túlélésre! Azt mondták a családomnak, hogy mivel volt egy oxigénhiányos állapotom is a 2cm-es vérrög mellet, amit az elhelyezkedése miatt sajnos nem tudnak műteni így sok remény nincs, készüljenek fel a legrosszabbra. Volt olyan orvos aki azt mondta, hogy várjanak mert ő látott már csodát! Az volt a szerencsém! Vártak! 2-3 nap után megmozdultam!

3.rész

Természetesen a lélegeztetőgép elmaradhatatlan szövődményét sem úsztam meg. Azonnal összeszedtem egy frankó tüdőgyulladást is. Erről sajnos nem sokat tudok beszélni, mert ez teljesen kiesett.

Sajnos az oxigénhiányos állapot miatt, amit gondolom én, hogy a bénulás indézett elő, szóval amiatt gégemetszésem volt. Ezzel segítettek hozzá, hogy biztosabban tudjak lélegezni. Nem maga a tudat, hogy elmetszették a torkom és nem is a fájdalom, ami ezzel járt, nem ezek voltak rosszak. Amit nagyon nehezen viseltem az az volt, amikor leszivatták a váladékot a tüdőmről. Rettenetes érzés volt. Begörcsölt tőle az egész testem, öklendeztem és egy pillanatra úgy éreztem, hogy levegőért kiált minden egyes porcikám! Ha többre nem is, vagy csak halvány foszlányokban emlékszem az altatásom ideje alatti történésekre, ez az egy dolog felejthetetlenül rossz volt. A mai napig tisztán él bennem, annak ellenére, hogy a nővérek próbálták a lehető legóvatosabban tenni a dolgukat. Emlékszem, hogy minden egyes kellemetlen pillanatnál, amit ez a vákumcső okozott, és a tüdőm tisztulását elősegítette, szóval minden egyes ilyen helyzetben sűrűn bocsánatot kértek.

Szintén az elmetszett torkomnak köszönhetem a kb. 3-4 hónapos "mennyei" kapcsolatomat az én drága gyomorszondámmal. Mivel a gégefedőm a bénulás következtében nem úgy mozgott, ahogyan kellett volna, ezért a nyelés is nehezen ment. Attól féltek, hogy félrenyelem a szilárd táplálékot és hogy ez még véletlenül se fordulhasson elő, hát beültették a szondámat. Ez a kis apróság a hazaérkezésem után is egy hónappal még bennem volt. Kicsit kellemetlen volt tőle megszabadulnom, ugyanis ott jött ki, ahol bement (a nyelőcsövön keresztül a gyomromba), azzal a különbséggel, hogy amikor betették, akkor kába voltam, de amikor kivették akkor nem! Kellemetlen volt, de nem elviselhetetlen. De ennyire nem szeretnék előre rohanni.

4.rész

02.09-től 02.21-ig időztem a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház intenzív osztályán. Ezalatt az időszak alatt nem sok mindenre emlékszem! A mai napig nem tudom eldönteni bizonyos dolgokról, hogy azok valójában megtörténtek velem, vagy csak álmok voltak. Valóságnak megélt gondolatok, agyban lejátszott történetek, ahol az ízek, a szagok és az illatok is maradéktalanul jelen voltak. Rövid történeteket játszott le az agyam, amik sokszor tökéletesen valóságosnak tűntek. Mindemellett, valahol minden történet mögött tudatában voltam annak, hogy beteg vagyok. Minden csodás és megrázó történetbe egyaránt az agyam becsempészte azt a tényt, hogy beteg vagyok. Mondhatni, hogy tudatta velem azt a tényt, hogy lebénult a testem. Sokszor álmodtam róla. Szembesülni csak a neurológiai osztályon szembesültem vele!

2020.02.21-én kikerültem az intenzívről a neurológiai osztály központi megfigyelőjébe. Itt már ébresztgettek, de az elején még hol altattak, hol pedig felébresztettek. Erről is csak apró foszlányok maradtak meg. Voltak képzelgéseim, meggyőződéseim, amik soha meg sem történtek. Nagyon kellemetlen volt szembesülni némelyikkel, főleg hogy ezekben a képzelgésekben a szeretteim és a barátaim is aktív résztvevők voltak. Utólag is bocsánatot kérek tőlük! Mint már említettem, itt szembesültem azzal a ténnyel, hogy szinte nyaktól lefelé béna vagyok. Amikor végleg felébresztettek, akkor döbbentem rá, hogy a torkomat elmetszették, a jobb karom és lábam alig mozog szintúgy a bal kezem. A bal lábam szinte egyáltalán nem mozdult. Felülni esélytelen volt. A látásom alig volt több a semminél. Távoli dolgokból nem láttam semmit és a 10-15 cm-re lévő dolgok is vibráltak! Azt mondják, hogy úgy járt a szemgolyóm, mint egy rumbatök. Na és persze ott figyelt bennem a már említett gyomorszondám, "A kiskutyám". Rettenetes volt. Szörnyű volt belegondolni abba, hogy amiket 36 éves koromig elértem, szerettem csinálni vagy amit dolgoztam, annak 99%-a kuka! Tudtam, hogy az addigi életemet már nem kapom vissza. Akkor még fel sem merült bennem, hogy esetleg ennek így kellett lennie! Mivel addig nem érdekelt, nem is gondoltam bele, hogy egy kicsit fékezzek és változtassak az addigi életvitelemen. Nos az élettől kaptam egy akkora fülest, ami rádöbbentett arra, hogy itt az ideje másképp csinálni! Rettegtem attól, hogy mi lesz a családommal. Mi lesz az ő életükkel. Hatalmas terhet akasztottam ezzel a nyakukba. Hála Istennek a látásom kezdett nagyon lassan javulni és már az ágyban is fel tudtam magam húzni segítség nélkül, bár sokáig nem tudtam ücsörögni, mert egy idő után elájultam volna. A gégemetszés nyomai is kezdtek behegedni és így már hamarosan a beszéd is ment. Bár az elején úgy beszéltem mint aki totál be van tépve. Járt hozzám gyógytornász is és az itt töltött idő alatt sokat javult a mozgásom az ágyban fekve. 

Ezalatt mindvégig volt katéterem és a számomra legdurvább, hogy pelenkáztak. Rohadt egy érzés! Talán az volt a legrosszabb az egészben, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem ennyi idősen. Akkortájt volt a kisebbik lányom másfél éves és ő már lassan leszokóban volt a pelusról mikor én meg újra rákényszerültem! Nagyon rossz érzés volt! A pelust még a veszprémi ottlétem alatt elhagytam, de a katéter még Budakeszire is elkísért. Mindez eltörpül amellet, hogy már közel egy hónapja nem láttam a lányokat! Mivel már nagyjából tudtam kezelni a telefonomat, ezáltal kicsit könnyebb volt elviselni a mindennapokat. Nagyon jó volt olvasni az üzeneteket, amiket a családtagok, barátok és ismerősök küldtek. Nem gondoltam volna, hogy ezekből a jókívánságokból a beteg mekkora erőt tud meríteni. Nagyon sokat segítettek. Ezúton szeretném megköszönni a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórház minden egyes dolgozójának azt, amit értem és a családomért tettek. Külön köszönet a kezelőorvosomnak Alto Raymond Mtewele Doktor Úrnak, az intenzív osztály minden dolgozójának és természetesen a neurológiai osztály felejthetetlen csapatának. Köszönöm!

 

5.rész

03.13-án átszállítottak Budakeszire. Bevallom, hogy amikor a további kezelés szóba került, akkor eszem ágában sem volt Budakeszire menni. Helyben akartam maradni, a lehető legközelebb a családomhoz és a barátaimhoz. Ez semmi másért nem volt, csak azért mert már nagyon hiányoztak és egy méterrel sem akartam távolabb kerülni tőlük. Most már tudom, hogy a lehető legjobb helyre kerültem. Szóval 03.13-án a délelőtti órákban megérkeztem Budakeszire az OORI-ba (Országos Orvosi Rehabilitáció Intézet)! Fekve szállítottak mert ülve még elájultam volna az úton. Találkoztam a kezelőorvosommal, akit dr. Papp Editnek hívtak és elvégezték a szokásos vizsgálatokat. Ezekután megismertem azt az embert, aki újra talpra állított. Molnárné Balogh Judit. Neki köszönhetem, hogy a mai napig hiszek abban, hogy ha akarjuk, akkor hatalmas fejlődést érhetünk el. Soha nem szabad feladni! Lehet,hogy rengeteg vér és veríték árán, de meg tudjuk csinálni. A cél lebegjen a szemünk előtt! Ő volt az én sokszor kemény, de mindenekelőtt profi gyógytornászom!

Már az érkezésem napján kaptam tőle egy rendkívül kényelmes kerekesszéket, na meg persze a hétvégére házifeladatot! A kerkesszékről levette a lábtartót, hogy "ne akadályozzon a mozgásban" és rögtön kaptam is a feladatot. Bordásfal mellett próbáljak felállni! Ez olyan volt nekem akkor, mint motorcsónakkal repülni. Akkor már nagyjából  1 hónapja vízszintbe voltam. Alig bírtam magam felhúzni és amikor sikerült, az egyszerűen leírhatatlan érzés volt. Amit egy éves korom óta természetesnek véltem, és amit az agyvérzés elvett tőlem, azt kezdtem újra visszakapni. Csodálatos érzés volt és emellett nagyon fárasztó is! Egész hétvégén gyakoroltam! Mindemellett lelkileg a hétvége nagyon rossz volt, lassan telt az idő. Éreztem, hogy totál depressziós vagyok. Hiányzott a családom, amit a látogatási tilalom is még nehezebbé tett. Nagyon kétoldalú volt az egész, mert az egyik felem nagyon örült annak, hogy egyáltalán már fel tudok állni, míg a másik felem őrlődött azon, hogy mi történt velem, mik a kilátásaim, meddig leszek még a családomtól távol és hogy egyáltalán mi lesz ennek az egésznek a vége. Bevallom őszintén, hogy olyan is eszembe jutott, hogy ez az egész csak arról szól, hogy kaptam egy lehetőséget elbúcsúzni a családomtól. Elmondhatatlanul sok gondolat cikázott a fejemben. Annyira jutottam, hogy már az elkövetkező hét elején elrendelte a kezelőorvosom a nyugibogyót. 

6.rész

Eljött a hétfő. Beszéltem a kezelőorvossal azokról a dolgokról, amik a hétvégén történtek velem és ő felírt nekem egy gyógyszert, hogy könnyebb legyen elviselnem azokat a dolgokat, amik velem történtek. Bele is mentem ebbe a dologba és be is vettem az első ilyen tablettát, de pár óra elteltével jeleztem neki, hogy nem érzem magam jól a bogyótól. Felment a pulzusom, lüktetett a tarkóm. A lényeg, hogy lemondtam a bogyiról. Rájöttem, hogy ezzel az egésszel magamnak kell szembenéznem. Fejben kell rendberaknom mindent és csak a gyógyulásommal kell foglalkoznom, csak arra kell koncentrálnom és ehhez nem kell a bogyó! Ezt az orvosomnak is elmondtam és soha többé nem kaptam abból a gyógyszerből. Jó pár alkalommal elbeszélgettem Szabó Gábor neuropszichológussal is. Nagyon jó volt kibeszélni magamból azokat a dolgokat és ő is nagyon hasznos dolgokat mondott nekem. Persze mindemellet hatalmas erőt tudtam meríteni a családom, a barátok és az imerősök lelki támogatásiból. Sőt! Rettentő sokat számított, hogy a barátaink és az ismerőseink nem csak engem hanem a családomat is folyamatosan támogatták. Tudtam azt, hogy nekik odakint még nehezebb mint nekem idebent. Engem nem csak ők támogattak, hanem a az összes ott dolgozó. Éreztem rajtuk, hogy ők legalább annyira akarják, hogy talpra álljak mint én magam. Judit annyira pozitívan látta a helyzetemet, hogy bevallom őszintén gondolkodóba estem. Az első hét közepe felé megmondta, hogy mik a kilátásaim. 1. hét vége még kerekesszék, 2. hét vége járókeret, 3. hét rollátor (ez amolyan kerekes járókeret) és utána már fogok tudni bottal is járni. Elgondolkodtam. Az érkezésem napján és az azt követő hétvégén bemutatkoztam, beszélgettem és próbáltam feltérképezni, hogy mire számíthatok és előreláthatóan mennyi időt fogok itt eltölteni. Betegtársaim, akikkel beszéltem, mindegyikük 3-6 hónapot mondott, attól függően, hogy milyen tempóban tudok fejlődni. Ennek ellenére 3-4 nap elteltével a gyógytornászom vázolta a helyzetemet és elmondta, hogy szerinte talpra fogok tudni állni 3-4 hét alatt. Azt is mondta, hogy ehhez ő meg fog adni minden szakmai tudást, de a többi rajtam múlik és persze azon is, hogy kinek milyen a szervezete.

7.rész

Az első hét végén, második hét elején megszabadultam a katéteremtől, már csak a "kiskutyám" ragaszkodott hozzám és azt is megtudtam, hogy a gyógytornászom mennyire komolyan is gondolja azt amit mondott. Reggeli előtt edzés, aztán kaja, majd újra edzés és ismét kaja.Mire az ebédre került a sor, addigra kellőképpen elfáradtam. Délután pihenhettem, vagy gyakorolhattam az addig tanultakat magamtól. Csak azt csinálhattam, amire ő, vagy valamelyik orvos illetve ápolónő vagy ápoló engedélyt adott. Ilyen volt a wc használata és a zuhanyzás is! Kimondhatatlan élmény volt egyedül wc-re menni a zuhanyzásról már nem is beszélve! Életemben nem gondoltam volna, hogy valaha egy férfi fog boldoggá tenni! Köszi Lajos, hogy engedélyezted a segítség nélküli zuhanyzást! Ekkor még kerekesszékkel, kicsit döcögősen, de egyedül! Mindemellett az első hét végére, ahogy azt Judit is vázolta már előre, megkaptam a járókeretet. Hétvégén ismerkedtem vele, csináltam ezt-azt. Már a kerekesszék is nagyon sokat számított, de a járókeret olyan volt mintha ferrari-t kaptam volna. Kitárult a világ! Sokkal könnyebben és jobban tudtam vele mozogni. Olyan gyorsan fejlődtem, hogy fel sem tudtam fogni! Pár nap és megvettem a saját rollátoromat majd rövid időn belül beinvesztáltam egy saját sétabotra is. Ehhez a gyors fejlődéshez kellett az is, hogy a családom, a barátok és az ismerősők folyamatosan tartották bennem a lelket. A családommal minden nap beszéltem telefonon és emellett nem múlt el úgy egy nap sem, hogy valamelyik barátom, vagy ismerősöm ne hívott volna. A legjobb barátom szinte minden nap keresett. Volt olyan barátom, aki a látogatási tilalom miatt a portán hagyott nekem csomagot. Ezek nagyon sokat jelentettek! Az edzések mellett jártam pszichológushoz és logopédushoz is. A nyelés ment, de mint sok minden más ez sem volt tökéletes. Ebben segített Németh Mariann.

8.rész

A gyógytornászom és a kezelőorvosom minden nap konzultáltak és a harmadik héten arra az elhatározásra jutottak, hogy a rehabilitációmat otthon is folytathatom! Bottal ugyan, de sétáltam! Judit segítségével 3 hét alatt talpra álltam! El sem tudom mondani, hogy mennyire boldog voltam. Nagyon sok munka, de meg lett az eredménye!

04.03-án a délelőtti órákban érkezett meg értem édesapám. Az épület aulájáig jöhetett csak a vírushelyzet miatt. Amikor megláttam, 36 évesen úgy éreztem magam, mint a kisgyerek az oviban, amikor a szülei megérkeznek érte a nap végén. Nagyon hiányzott és végre újra együtt lehettünk. A kezelőorvosom átadta a papírokat és röviden összefoglalta, hogy mi az amire feltétlenül ügyelnem kell és mik azok a dolgok, amik mint általános szövődmények a jövőben előfordulhatnak nálam. Elköszöntünk és elindultunk haza! Végre! Az első percekben, miután kiléptem az épület ajtaján, azt hittem, hogy rosszul leszek. A levegő annyira tiszta és "nehéz" volt másfél hónap bezártság után, hogy szinte elájultam tőle. Ilyen volt az autóban eltöltött első 5-10 perc. Szabályosan rosszul lettem. Olyan volt, mintha tengeribeteg lettem volna. Szédültem és émelygett a gyomrom. Hamar elmúlt és már alig vártam, hogy hazaérjünk. Végigbeszélgettük édesapámmal az utat és már majdnem olyan volt, mintha csak egy hosszú szabadságom ért volna véget valami elzárt helyen. Mindketten tudtuk és éreztük is, hogy ez sajnos nem így van. Ezekután semmi sem lesz már a régi! Ez annyira durván felforgatott körülöttünk mindent, hogy hiába is igyekszünk, a régi életünket már soha nem fogjuk visszakapni. Szerintem, akit bármi módon meglegyint a halál szele, az már utána hiába próbál szabadulni annak gondolatától, az már élete végéig ott marad a fejében. Eltűnik, de időközönként fel-felbukkan! Hazaérkezésemkor egész delegáció várt a bejáratnál. Csodálatos érzés volt újra ölelni őket. Ami először nagyon fájt, hogy az akkor még alig másfél éves kislányom félt tőlem, elbújt előlem. Fájt de nem hibáztatom érte! Tudom, hogy a videotelefon nem ugyanaz, mint amikor nap mint nap vele tudsz lenni. Elizabetnek kellett egy kis idő hogy rájöjjön, apa hazajött hozzá és önszántából soha többé nem hagyja magukra a családját!

9.rész

Nagyon jó volt újra köztük lenni. Bár éreztem, hogy nem mindenki tud örülni a hazatérésemnek. Sajnos voltak, vannak és lesznek is olyanok, akik egy ilyen "betegséget" nem vesznek komolyan. Akik fel sem fogják azt, hogy mi történt és hogy ennyi idősen a feleségem majdhogynem megözvegyült, a gyerekeim pedig apa nélkül nőttek volna fel. Mindenkinek szíve joga, hogy hogyan vélekedik bizonyos dolgokról, de amikor a saját meggyőződéseinek alpári módon hangot is ad, na azt már nem. Ezeket egy "kicsit" nehezen viselem a mai napig. A kórházban töltött idő alatt sok mindent átrendez magában az ember. Át kellett rendeznem magamban mindent és azt is tudom már, hogy vannak emberek akiket hagyni kell, éljék a maguk életüket, gondoljanak amit akarnak! Ezeket az embereket nem is lehet meggyőzni és nem is kell velük foglalkozni, mert csak saját magunknak okozunk ezzel fejtörést, gondot és problémát. Tiszta szívemből kívánom nekik, hogy ez a fajta "betegség" messziről kerülje el őket!

Szóval csodálatos két hetet töltöttem el itthon, amikor elkezdődtek a problémák! Egyik percről a másikra nem tudtam tartani a vizeletemet és szó szerint percenként jártam wc-re. Nagyon rossz volt, hisz volt olyan, hogy alig jöttem ki a wc-ről és értem el a szobáig már jött is az újabb inger. Volt olyan, hogy a wc-ig sem értem el! Szörnyű érzés volt. Nagyon megijedtem, mert anno az orvosok mondták, hogy előfordulhat vizelettartási probléma, csak azt nem értettem, hogy miért most jött ki rajtam. Sem Pesten sem pedig itthon ezidáig nem volt ilyen. El voltam keseredve, mert attól tartottam, hogy a továbbiakban ezzel együtt kell majd élnem! Orvostól orvosig jártunk! Visszatértem a veszprémi kórházba de most az urológia következett. Egy tüneményes doktornővel hozott össze az élet. Ő volt dr. Fehér Gabriella. Elmondtam neki, hogy esküvői tanú leszek és a násznép előtt ciki lenne összepöppenteni magam, segítsen rajtam. A doktornő segített. Akkor már közel 2 hónapja gyötört ez a dolog és mellesleg privát kellett mindenhova mennem, mert a vírushelyzet miatt volt olyan orvos, aki nem dolgozhatott. Ez nagyon sok energiámba került, és pénzt vett ki a család zsebéből. A veszprémi doktornő kb egy-két hét alatt rendbehozott olyan szinten, hogy az esküvőt gond nélkül kibírtam. A teljes gyógyulásig  bő fél évnek kellett eltelnie. Ma már tünetmentes vagyok. Mint kiderült sajnos a katétertől két féle bakteriális fertőzést is kaptam, amik hónapokra megkeserítették az életemet.

10.rész

Az agyvérzésből két dolog maradt vissza. Az egyik az ataxia (Az ataxia -a görög ataxiā = „rendezettség hiánya” szóból-az izommozgások koordinációjának zavarából adódó bizonytalan és ügyetlen mozgást jelenti. A kisagy (cerebellum) az izommozgások koordinációjának központja, melyhez az információkat a perifériás idegek, ezáltal pedig a gerincvelő szállítja. Mind a perifériás idegekben, mind a gerincvelőben bekövetkező sérülés, betegség okozhat ataxiát, melyet szenzoros ataxiának nevezünk. A cerebelláris ataxia a kisagy károsodása miatt jön létre.), a másik pedig a baloldali részleges bénulás (A hemilplégia – másképpen féloldali bénulás egy tünetcsoport, többféle formában jelenhet meg a betegeken. A féloldali bénulás azt jelenti, amikor az ember egyik oldalán lévő végtagok és egyéb testrészek izmai legyengülnek, lebénulnak. A stroke leggyakoribb tünete a féloldali bénulás, vagy az izomerő-csökkenés.). Az orvosom szerint ezek valamelyest javulhatnak, de ha mégsem, akkor tanuljak meg együtt élni velük. Már pár hét híján egy éve történt velem a stroke, de most már azt hiszem, hogy sokkal jobb nem lesz. Nagyon sokat változott pozitív irányba ez a két dolog, de érzem hogy sokkal jobb már nem lesz. A covid miatt csak itthon tudok edzeni, nagyon nem is lehet és bevallom őszintén, hogy nem is akarok ilyen helyzetben elmászkálni itthonról. Szívesen elmennék egy rehabilitációra mert valószínűnek tartom, hogy sokat tudnának segíteni, de nem a vírushelyzet kellős közepén hagynám itt a családomat.

Ahogy azt Budakeszin is megmondták, lassan, de mindig egy kicsit javulni fog az állapotom. Legyek pozitív! Az is vagyok. Próbálom a lehető legtöbbet és legjobbat kihozni ebből a helyzetből. Szerintem bármely betegséget nézzük, ha nem hagyjuk el magunkat és küzdünk magunkért, a jobbért, akkor az már fél siker. Nem tudom, hogy valójában minek köszönhetem, hogy ennyire, ilyen "rövid" idő alatt sikerült felépülnőm. Nevezhetjük Isteni csodának, szerencsének vagy mindkettőnek, az életemet ugyanúgy köszönhetem a mentőorvosnak, neurológusomnak, az ápolóimnak és bárki másnak is aki lelkileg vagy fizikailag hozzásegített ahhoz. Tudom, hogy ők mindenkiért megteszik a lehető legtöbbet, de ha mi magunk feladjuk a harcot, akkor ők is vereséget fognak szenvedni!

11.rész

Miután haza engedtek a rehabról, kicsit reménykedtem abban, hogy vissza tudok menni dolgozni a betegségem előtti munkahelyemre. Mint utóbb - egy másik üzemorvos elmondta -  esélyem sem volt. Azonnal lerokkantottak! Nagyon nehezen tudtam feldolgozni, hogy a régi munkahelyemet elvesztettem. Áprilistól szeptemberig itthon voltam és edzettem. Taposógép és nagyon sok séta. Mindeközben küzdöttem a katéter okozta fertőzéssel és  neurológusnál is jártam, aki újabb koponya CT-t csináltatott. A CT kimutatta, hogy a vérzés teljesen felszívódott, aminek nagyon örültem és örülök még most is, de a felvételen tisztán látszott, hogy nyom nélkül ez sem tűnik el. A neurológusom szerint - akit dr. Pajzer Györgynek hívnak - van rá esély, hogy egy bizonyos idő elteltével  a CT felvételeken nyomát sem fogjuk látni az agyvérzésnek. Majd meglátjuk! A fertőzésem is pozitív irányban változott. Ehhez nagyon sok segítséget nyújtott a doktornő, akihez anno segítségért fordultam és mai napig hiszek abban, hogy az én barátom és a "drága füvesasszony" párjának köszönhetem a gyógyulásom másik oroszlán részét. Direkt nem nevezem meg őket, mert akik tudják, hogy kikről beszélek, azok azzal is tisztában vannak, hogy ezek az emberek nem szeretnék, hogy megnevezzem őket. Ők ketten nagyon közel állnak hozzám és a családomhoz. Mindvégig támogattak engem és a szeretteimet. Tőlük kaptam jópár gyógynövényekből készült készítményt, amik úgy érzem, hogy nagyon jó hatással vannak a szervezetemre. A mai napig használom ennek a gyártónak a készítményeit, sőt,  a családtagjaim is megtalálták az ő számukra megfelelőt ezek közül. Ez idő  alatt felkeresett egy nagyon régi ismerősőm és barátom, Baranyai Máté is. A Gyermekmosoly Alapítvány és ő minden évben rendeznek a Bakonyban futóversenyt, melynek az én kicsiny falum adja a gerincét. Ezáltal a verseny által támogattak engem és a gyógyulásomat. A mai napig elszorul a szívem ha arra gondolok, hogy az itt élő emberek, a barátok, az ismerősök vagy azok, akik csak az említett verseny miatt jöttek el idáig, ez a sok ember, mind segítettek és támogattak engem. El sem tudom mondani, hogy milyen fantasztikus érzés az, amikor érted, csakis érted összefog egy egész település. Szorítanak azért, hogy küzdj, ne add fel! Nem adtam fel és nem is fogom!

2020 szeptemberében sikerült elhelyezkednem Várpalotán. Rehabilitációs munka, bár a már említett üzemorvos nem igazán akarta engedélyezni a munkát. Viszonylag elég rövid idő telt el az agyvérzés óta! Még lábadoznom kellene! Begolyóztam volna ha még itthon kellett volna maradnom. Szükségét éreztem a társaságnak, annak hogy kimozduljak itthonról. Azóta is ott dolgozom. Nagyon szeretem. Nagyon jó a társaság.

A jövőre nézve vannak terveim, céljaim. Azon vagyok, hogy minél többet hozzak ki a helyzetemből. Nagyon sok minden van amit nem tudok, vagy nem tehetek meg, vagy esetleg másképp kell csinálnom. Ahogy az elején is írtam, ez egy váratlan fordulat. Ez egy akkora füles az élettől, amitől igazán el kell gondolkodni azon, hogy mit és hogyan kell másképp csinálni. Az ember ha túlél egy ilyet, vagy bármilyen sorsfordító betegséget, akkor ne azon siránkozzon, hogy milyen szerencsétlen, hanem arra gondoljon, ez egy második esély. Valamit vagy valamiket másképp kell csinálni. Eljött az ideje, hogy változtasson. Változtatnia kell, hisz ezért kapta a második esélyt az élettől.

Ez az én történetem, az én tapasztalataim és az én véleményem. Remélem, hogy sok embernek tudok reményt adni. Az agyvérzés nagyon rossz, akárcsak bármilyen más betegség, de ezután is van élet! Főleg, hogy miután már egyszer nyertél! Életben maradtál! Nem szabad elhagyni magadat! Éppen úgy küzdened kell - ha nem jobban - , mint ahogyan az orvosok küzdenek érted az első pillanattól fogva!

Segíts nekik, hogy ők is segíthessenek rajtad!