Tíz éve 1999-ben alakult a "CSAKAZÉRTIS" klub, amely tulajdonképpen egy civil szervezet és arra van hivatva, hogy összetartsa a kórházból kikerült betegeket. Erőt adjon a további gyógyuláshoz és tartalmas programokat nyújtson részükre.
A klub vezetője egy gyógypedagógus szakember, Baharevné Kati lelkes csupaszív asszony. Ö szervezi az összejöveteleket, mindenkihez van egy jó szava, mindenkivel törődik, lelkesít, tanácsot ad. A klubnak van egy tiszteletbeli tagja is, Galántai doktornő, aki a Jávorszki Ödön Kórház Neurológiai Osztályán dolgozik. Ő részt vesz a rendezvényeinken, orvosi tanácsokat ad, és kedves lényével hozzájárul a tagok lelki egészségéhez is.
A Mozgáskorlátozottak Egyesülete az otthonunkat biztosítja, a váci Idősek Otthona és Klubja a kirándulásokat támogatja és a jó hangulatú közös rendezvényeket szervezi.
És végezetül szeretném elmondani betegségem történetét, mely azóta tudatosult bennem, amióta ennek a klubnak tagja vagyok. Így hatott rám ez a klub!
Betegségem története
2004 nyarán, mikor más rendes ember nyaral, hogy kipihenje az egész évi munka fáradalmait és feltöltődjön energiával, én viszont - pedig akkor már tizenhárom éve nyugdíjas voltam - még keményen dolgoztam. Nyomász lévén könyveket, újságokat, katalógusokat készítettünk feleségemmel együtt vállalkozóként, hozzá kell tennem, hogy a szakma megszállottjaként.
Augusztusban aztán hírtelen rosszul lettem, nem tudtam beszélni, elzsibbadtak a végtagjaim és a háziorvos azonnal bevitt a váci Jávorszki Ödön Kórházba. A sürgősségi vizsgálat után, ami ilyen állapotban egy kicsit hosszúnak tűnt, már úgy vittek a neurológiai osztályra, hogy elveszítettem az eszméletemet. A diagnózis: STROKE.
Az elkövetkező napok mintegy félálomban teltek. Éreztem, hogy körülöttem ápolónők, orvosok vannak, foglalkoznak velem: infúziót, orvosságokat adnak, vérnyomást mérnek, tisztába tesznek, de valójában nem tudtam, hogy mi van velem?!
Így múlt el az a pár nap és mikor magamhoz tértem, akkor jött a felismerés: beszélni még nem tudtam, a jobb oldalam béna volt és úgy kellett etetni és mindennel ellátni. A főorvos a vizit alkalmával, miután látta, hogy megértem amit mond, hogy agyi történés ért, és minden annak a következménye.
Áthelyeznek a rehabilitációs osztályra és ott gyakorlott orvosok és ápolók elősegítik majd gyógyulásomat.
Másnap jött a beteghordó és kerekesszékkel átvittek a rehabilitációs rendelésre. A főorvos értésemre adta, hogy ezen az osztályon nagyon szigorúak a szabályok, itt mindenkinek dolgozni kell. mert csak akkor lehet gyógyulásra számítani. EZ VOLT AZ ELSŐ LECKE és egyben segítség ahhoz, hogy elhatározzam: igen is, én meg fogok gyógyulni.
Első napok ugyan úgy teltek, mint a másik osztályon. Minden, az állapotomhoz szükséges segédeszközt megkaptam: kacsát, éjszakai pelenkát, reggeli mosdatást, tiszta ágyneműt, kis asztalt és eszközöket az étkezéshez.
Látszott, hogy a nővérek értik a dolgokat. Egy nővérke egyszer azt mondta: magát már mosdatom meg, mert ki tud menni már egyedül is. És kimentem és megmostam magam. EZ VOLT A MÁSODIK LECKE, mely megerősítette a gyógyulásban vetett hitemet.
Egy napon megjelent egy hölgy és közölte, hogy ő logopédus és ezután rendszeresen beszédgyakorlatokat fogunk tartani. Papírlapokat terített elém és olyan egyszerű kérdéseket tett fel, hogy azt gondoltam ez nem is nekem szól. Hónapokat és napokat kellett sorba rakni és hasonló általános iskolás feladatokat kellett megoldani. Rádöbbentem, ez felmérés volt a beteg állapotáról. EZ VOLT A HARMADIK LECKE, melyben megtanultam, hogy együtt kell működni a gyógyítókkal, mert csak így lehet eredményt elérni.
Már a betegtársaimtól hallottam, hogy ülőtorna és állótorna is van és behallatszott a vezényszó a folyosóról. Aztán megjelent egy kedves nővérke – a gyógytornász – és közölte, hogy itt van egy bot, ennek segítségével elkísér az ülőtornára. Egyszer eldicsekedtem a gyógytornász hölgynek, hogy már bot nélkül is tudok járni, az ágyakba fogódzva és a fal mellett. Mikor elbúcsúzott, észre sem vettem, hogy elvitte a botot. EZ VOLT A NEGYEDIK LECKE: bízni a gyógyulásban. Ezután rendszeresen jártam tornászni, először ülőtornára, majd ahogy javult az állapotom, állótorna és később vizitorna következett.
Feleségem minden nap bejött a kórházba, lélekben velem volt és gondoskodott rólam, azóta is ápol és, minden lépésemet vigyázza.
Rokonaim és barátaim rendszeresen meglátogattak, egy egyik még verset is írt nekem. EZ VOLT AZ ÖTÖDIK LECKE: Ha a hozzátartozók és a barátok együtt éreznek és segítenek, akkor biztos a gyógyulás.
Majd eljött a nap, amikor elhagyhattam a kórházat, de még évekig kontrollra járva gondoskodnak – infúzióval, gyógytornával, gyógyszerekkel – betegtársaimról és rólam.
Ez öt éve történt. Azóta rendszeresen eljárunk a „CSAKAZÉRTIS” klubba, ahol hasonló betegségeken átesett emberekkel, barátokkal találkozunk, kirándulunk, jókat beszélgetünk, tapasztalatokat cserélünk. EZ VOLT A HATODIK LECKE: a klub a lábadozók és szakemberek összefogása, mely egy testi-lelki rehabilitációnak felel meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése